Alex Garland korunk egyik legsokoldalúbb írója/rendezője, elvégre nem sok más filmes rendelkezik hozzá hasonló, olyan változatos karrierrel, amibe belefér a Part, a 28 Nappal később, a Sunshine, a Dredd és az Ex Machina is. Talán ezért is várta szinte mindenki messiásként a legújabb könyvadaptációját, ami Jeff VanderMeer nálunk Expedíció néven ismert remekművét álmodja vászonra némileg szabadon értelmezve. Mivel nekem a regény eddig kimaradt (pedig évek óta ott pihen a Kindlémen), a trailerek alapján teljesen az élt bennem, hogy egy Stalkerbe oltott Interjú a Rámával rip-offot kapunk némi horror-elemmel fűszerezve. Hát, ebből leginkább a horror az, ami bejött.
A film cselekménye valamikor a közeljövőben játszódik, mikor is a Földre zuhan egy ismeretlen eredetű meteor(?) valahol Amerikában, letarolva ezzel a hely flóráját, faunáját és egy kisebb falut is. A környéken létrejön a Shimmernek vagy X Térségnek nevezett terület, amitől az amcsi kormány teljesen sokkot kap: a hatalmas színes szappanbuborékra hasonlító határral rendelkező zóna mérete megállíthatatlanul növekszik, a felderítésére kiküldött kutatócsoportok tagjai pedig egytől egyik köddé válnak nem sokkal azután, hogy belépnek a területre. Három év alatt a jelenséget vizsgáló szervezet csak annyit tud felmutatni, hogy ha nem tesznek valamit sürgősen, akkor a Shimmer végül az egész bolygót bekebelezheti.
Léna (az időnként igen bambán néző Natalie Portman) férje, Kane őrmester (a folyamatosan bambán néző Oscar Isaac) az egyetlen, aki megmagyarázhatatlan módon élve kijutott a zónából. A kormányügynökség természetesen rögtön lecsap a némi amnéziával és súlyos sebesülésekkel rendelkező, otthon szó nélkül felbukkanó férfira, és az asszonypajtásával együtt a Shimmert megfigyelő bázisra szállítják miért ne alapon. Eközben kezd összeállni az első olyan csapat, ami nem katonákból, hanem tudósokból áll, elvégre három évnyi sikertelen próbálkozások után végre itt az idő, hogy ne agyonlődözze, hanem elkezdje tanulmányozni az emberiség a groteszk jelenséget.
Ehhez az egy pszichológusnőből (Jennifer Jason Leigh), egy medikából (Gina Rodriguez), egy fizikusból (Tessa Thompson) és egy geológusból (Tuva Novotny) álló társasághoz csapódik biológusként Lena, aki egyrészt bármit megtenne, hogy javítson a férje egyre szörnyűbb állapotán, másrészt azért vonzza a lehetőség is, hogy feltárhatja az X térség titkait. A csipetcsapat pedig állig felfegyverkezve (mégis mi más kéne néhány tudósnak, mint némi mordály) szépen elindul a terület szívcsakrájaként funkcionáló világítótorony irányába. Aztán következik a sikongás, meg a rohangálás.
Hamar kiderül, hogy a kissé papírmasé figurákként ábrázolt szereplők (volt, akiket annyira nem tudtam még 1 óra elteltével se megkülönböztetni egymástól, hogy csak fekete hajú nő egynek és fekete hajú nő kettőnek hívtam őket magamban) mindegyike hordoz a múltjában valami sötét titkot, amin nincs is jobb alkalom rágódni, mint az ismeretlen erőkkel rendelkező, halálos lényekkel felvértezett idegen tájon sétafikálva. Ilyenkor a néző azért örül magában egy kicsit, hogy Solaris meg Stalker módra jó kis pszicho-horrorban részesíti majd a Zóna, akarom mondani, a Térség az odatévedt szerencsétleneket, de egy rövidke, ám annál jobban kivitelezett jeleneten kívül nulla ijesztgetősdi van az egész moziban, és még az is inkább csak sima horrorjelenet, mintsem az emberi lélek legsötétebb bugyrainak a kivetítése a gyarló humánok megleckéztetése érdekében.
És nem csak a karakterábrázolást mutatja be nyögvenyelősen a film, hanem minden mást is. Annak ellenére, hogy egy 2 órás alkotásról van szó, az Annihilation cselekménye olyannyira faékegyszerű és lineáris, hogy egy, max. 10 mondatból álló szinopszisban simán össze lehetne foglalni. Amihez hozzácsaphatunk még pár mondatot, ha nem csak azt nézzük, amit a képernyőn látunk, hanem a mögötte meghúzódó rejtélyeket is számba vesszük (pl. a 8-as tetoválás megjelenése és eltűnése egyes karakterek kezén, a túra elején a fő(bb)szereplők emlékezetéből kieső napok, az idegen lények terve a Shimmerrel, stb.). Ha nagyon akarnánk, tekinthetnénk a történet rétegezésének Portman kisasszony biológusának lelki tipródását is a múltbeli viselkedésén, de sajnos annak szemmel láthatóan semmi kihatása nincs érdemileg se a cselekményre, se a történet befejezésére.
Ha már befejezés, nem akarok spoilerezni, de a film utolsó 15-20 perce teljesen elfelejteti az előtte lévő 100 percnyi szürkeséget, és átmegy igazi sci-fibe. Szinte már sikerül elérni egy Ex Machina szintjét, kár, hogy valahogy el kell jutni odáig. Ezt mondjuk segíti a film látványvilága, ami a meglepően kis költségvetés (40-50 millió dollár, amiből tuti elment egy tízes a világsztárok szerepeltetésére) ellenére egészen korrektre sikeredett. Mind a néhol földöntúli táj, mind az idegen behatások miatt mutálódott állatvilág (aminek felbukkan három egész tagja), mind a végjátékban látható események teljesen profin lettek összekalapálva a CG-mágusok pixelműhelyében. Jó lett volna nagyvásznon látni, kedves forgalmazó!
Szintén minőségi a hangzásvilág, aminek legkiemelkedőbb pontja már megint a vége felé lévő, katarzisként is felfogható rész alatt hallható muzsika (tudom, hogy mindig a film befejezésével jövök, de tök olyan, mintha az alkotók minden szellemi puskaporukat ott lőtték volna el a medve-disznó-emberen kívül). A zeneszerző teljesen úgy komponálta meg a zeneművét, mintha a Shimmer hatására az is egyre zavarosabbá mutálódott volna. Ötletes megoldás. Kár, hogy az OST által megteremtett hangulatot simán képes semmissé tenni a színészi teljesítmény. A filmet nagyrészt Natalie Portman játéka viszi a hátán, a többiek vagy semmitmondóak (Oscar Isaac nem ezért fog Oscart kapni, az tuti), vagy egyenesen irritálóak (Jennifer Jason Leigh amilyen jó volt a Twin Peaks harmadik évadában, itt olyannyira rossz volt nézni, amit leművelt a kutatócsapat vezetőjeként).
Tehát eddig van egy viszonylag semmitmondó történetünk, amit érdektelenül adnak elő a színészek, szépen fotózott és viszonylag látványos trükkökkel, meg hangulatos zenei aláfestéssel tálalva. Miért is jó ez nekünk? A válasz egyszerű: mert „ingyen” van. A Netflix az utóbbi években szokott rá, hogy az átlagosnál jobb, de semmiképpen se kiemelkedő mozifilmeket (pl. a Bright és az új Cloverfield) happol el magának, ezek nagy részét pedig csak náluk lehet megtekinteni, még a mozik se vetítik őket (az Annihilation mondjuk Amerikában pont nézhető a filmszínházakban is, míg nálunk elkerüli azokat).
Annyira pedig nem rosszak ezek a filmek, hogy ne válasszuk ki őket az online „tékában” egy borúsabb este eltöltésére. Az Annihilation is arra tökéletes, hogy egyszer leüljünk elé, megpróbáljunk agyalni egy kicsit a mögöttes mondanivalójáról (hátha van neki olyan), hogy aztán örökre elfelejtsük, hogy létezik (ez valami direkt vonal lehet a Netflixnél; akkor is erősen el kellett gondolkodnom, amikor fel akartam idézni, hogy Will Smith orkos-rendőrös eposzának mi volt a címe, pedig az a film a temérdek hibája ellenére még szórakoztatóra is sikeredett). Reméljük, hogy Alex Garland legközelebb vagy egy okos sci-fivel, vagy egy látványfilmmel akarja majd elkápráztatni a nézőket, mert úgy néz ki, hogy a kettő együtt nem megy neki (jöhetne egy Dredd-féle akcióorgia is akár).
