Vicces, de alig indult el a South Park a ’90-es évek második felében, olyannyira a popkultúra részévé vált, hogy rögtön el is készült a videójáték-adaptációja az Acclaim és a magyar Appalloosa gondozásában, ami az alpári humora ellenére meg is bukott szörnyen gyorsan az igénytelen kivitelezésnek köszönhetően; ahogyan az azt követő pár próbálkozás is. Egészen 2014-ig kellett a polgárpukkasztó sorozat rajongóinak várniuk, hogy kedvencüket a nekik méltó minőségű feldolgozásként láthassák viszont a monitorokon. Az Obsidian által készített Stick of Truth bár nem volt maga a tökély, de igen szórakoztatóra sikeredett (és South Park-hű beteg poénokkal operált), ezért mindenki nagyon várta, hogy a folytatása immáron teljes mértékben az Ubisoft berkeiben összekalapálva, mennyire lesz képes tartani a színvonalat. Főleg, hogy most a fejlesztés minden apró pillanatát a sorozat két megalkotója felügyelte. Lejjebb minden kiderül.
South Park alapvetően sose békés városában a megszokottnál is nagyobb káosz tombol. Nem elég, hogy a település összes macskájának nyoma veszett, és sose látott magasságokba lőtt ki a bűnözés a maffiacsaládok összefogásának hála, de még az igazság álarcos bajnokai is egymással civódnak amolyan sajátos polgárháborúban (ami középpontjában az áll, hogy melyikük franchise-ja a menőbb) ahelyett, hogy a gonosztevőket üldöznék. Ezt a szörnyű helyzetet elégeli meg Cartman, alias a Coon és a gardróbban összeeszkábált időgéppel visszautazik a Stick of Truth kezdetének idejére, hogy jóvátegye a sok hibát, ami a város elkerülhetetlen pusztulásához vezet (meg persze, hogy a Coon and Friends csoportosulás mindenhatóságát érje el a telepatikus képességekkel felruházott Timmy vezette Freedom Palsal szemben).
A Coon első dolga a sajátos tolkieni szerepjátszás berekesztése és a New Kid királyból szuperhős-segéddé való kinevezése. Az örökkön néma új srác feladata lesz a várost bejárva halomnyi izgalmasabbnál-izgalmasabb hülyébbnél-hülyébb küldetésen keresztül felverekedni magát a ranglétrán, nyomára akadni az eltűnt négylábúaknak, legyőzni a gonosz Chaos professzort (alias Butterst), kideríteni, ki áll az egységbe kovácsolódott bűnszervezetek mögött (a titokzatos személyt mindenki maga leplezze le, a játék egyik legjobb poénja a kiléte), és természetesen minél jobban növelni a Cartman-féle szuperhős-kittegylet értékét (vagy a Timmy-félét, mint minden jó kalandban, itt is megvan a választás szabadsága).
A játékmenet nagymértékben hasonlít az elődjére (sőt, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy kísértetiesen másolja a legendás Snes-es RPG-t, az Earthboundot). Az új sráccal a térkép aktuálisan elérhető részein sétálgathatunk (a megszerezhető képességekkel új helyeket nyithatunk meg, vagy a régiekhez rövidíthetjük le az utat), röhöghetünk az ötpercenként szembejövő poénokon és utalásokon, meg betérhetünk minden egyes házba, boltba és egyéb helyiségbe, hogy feltúrjuk a szekrényeket a kraftoláshoz nélkülözhetetlen tárgyakért (meg belecsináljunk a WC-kbe is az achievementekért). Néha mindenféle egyszerű logikai feladványokba is akadhatunk, melyek megoldására sose kell 20 másodpercen többet agyalnunk. Ha mégse tudjuk valamiért megcsinálni, akkor valószínűleg a későbbiekben kell visszatérnünk hozzá valamilyen újonnan szerzett szuper-képességünkkel.
Békés sétáinkat időnként mindenféle gaz ellenfelek zavarják meg, akik többek között Chaos prof csatlósaiból, a Raisins haragtartó lányaiból, apróért kunyeráló csövesekből, a fiatal fiúkat szerető papokból, a macskákat elrabló bűnszövetkezet tagjaiból és a szuperhősösdit nem jó szemmel néző szülőkből állnak. Ekkor pedig kezdetét veszi az elődben látottakhoz hasonlóan felépülő, körökre osztott harc. Minden szereplőnek megvan a saját szuper-kasztja, amihez mindenféle közelharci, távoli és időnként aktiválható szupertámadás is tartozik (sőt majd szerezhetünk látványos summonokat is, melyek általában igen durvát sebeznek, de például a Super Best Friends mindenkit jól begyógyítanak). Ez alól kivétel az új srác, aki több kasztot is magára aggathat, ahogy haladunk a játékban (mindegyikhez tartozik születéstörténet is, mely mindig Cartman agyából pattan ki, el is lehet képzelni, milyenek…).
Mint minden S-RPG-ben, itt is a karakterek előre meghatározott sorrendben támadhatnak, amit csak a tér-idő kontinuum megremegtetésére is képes szuperfingás-erővel kavarhatunk meg többféle módon is (a kedvencem, amikor 7 másodpercre megfagy az idő és kedvünkre pofozhatjuk az ellenfeleket ezen rövid időtartam alatt). Bármennyire is debil az egész játék, a harcrendszere meglepően összetett, és ha nem is egy Final Fantasy Tactics szintű taktikázásra kényszerít, de jól megdolgozza néha az agysejtjeinket (persze, csak ha nem akarjuk a You Died feliratot nézegetni). Voltak olyan bossharcok, amelyeknél néha szívtam a fogamat, olyannyira meg tudtak izzasztani. Ha nyertünk, akkor kapunk némi xp-t, de ami fontosabb, hogy legtöbbször ilyenkor tehetjük a zsebre a különféle artifactokat is, melyekkel fejleszthetjük az új fiút a nekünk tetsző módokon (érdemes minél magasabb Might értékre menni, annak hiányában könnyen elhalálozhatunk a játék második felében). Alapvetően tehát a sétálásból, a harcból és a sztorit továbbgörgető, South Park miniepizódoknak is beillő átvezetőkből áll az a nagyjából 15 óra, amit a játékkal tölthetünk.
A Fractured but Whole (tessék összeolvasni az utolsó két szót :)) szerepjátéknak se utolsó, simán működne másik settinggel is egy olyan 4 pontos alkotásként. Mégis a South parkos tálalás az, ami az idei év egyik legjobbjává teszi. Ahogyan a Stick of Truth, úgy ez is kötelező vétel a sorozat rajongóinak. Még én is élveztem minden egyes pillanatát, pedig 15 éve egy képsort nem láttam a rajzfilmből (valahol a mozifilm környékén álltam le vele). Jó volt látni az ismerős helyszíneket, röhögni a szereplők hülyeségein, és szuperhősösködni egy kicsit. Ha már hősök, zseniális volt, hogy szinte mindenkinek a gyengeségéből vagy a fogyatékából lett a szuperereje (a kevés kivétel közé tartozik a kedvencem, Wendy, aki egy halom mobilt aggat magára és ezért Call Girlnek hívatja magát). Ha valaki soha egy percet nem látott a sorozatból, vagy nem kedveli az általa képviselt humort, akkor azért kétszer gondolja meg, hogy beszerzi-e a játékot, mert néha kell a gyomor a látottak befogadásához (a fenékbe bedugott hörcsög pukierővel történő kilövése az alapvető dolgok közé tartozik). A játékon azért néha észrevehető, hogy Ubisoft-fejlesztés. Simán képes 10-ből négyszer kifagyni induláskor (tekintet nélkül arra, hogy a parancsikonnal, vagy az exe-vel próbáljuk futtatni), néha pedig a legizgalmasabb harc közepén is képes behalni. Ilyenkor beáll az adott jelenet és semmire se reagál a játék (max egy alt+F4-re). Reménykedjünk a minél hamarabbi patchelésen.
A látványvilág hozza a kötelezőt, a 2D-snek tűnő (de valójában 3D-ben felépülő) grafika simán elmenne a Tv-képernyőjén is (valahol mókás, hogy a háttérben a Snowdrop engine duruzsol). A zenék és a hangok is teljesen profik. Előbbiek nagyzenekarral felvett, direkte túlzottan epikusra húzott művek, öröm hallgatni őket. A szinkronnál természetesen minden karaktert a megszokott (angol) hangja szólaltat meg, egy panasz nem lehet rá.
Összességében a South Park: The Fractured but Whole kiváló paródiája a szerepjátékoknak és az elmúlt évtizedben folyamatosan az arcunkba nyomott szuperhősfilmeknek. Ha nem is üt akkorát, mint évekkel ezelőtt az elődje, mindenképpen megéri beszerezni.
Mindenféle izgalmas témában olvashattok tőlem az AG-n is.
