Tudományos Fantasztikum

A Csillagok Háborújának talán nem is az a legnagyobb erénye, hogy 9-től 99 évig terjedően mindenki által könnyedén befogadható mesét ad elő a jó és a rossz örök harcáról, hanem generációkon keresztül sikerült elérnie, hogy Pistikék fejbe vágják Józsikákat a fénykardnak kinevezett faágukkal a játszótéren, miközben erőteljes dzsümm-dzsümm hangot adnak ki a dologhoz. Szerencsére évtizedek óta adott a lehetőség, hogy a monitorok előtt élhessék ki vágyaikat a magukat padavanoknak képzelő vérpistikék, bár az utóbbi tizenegynéhány évben azért eléggé megcsappant az erre a célra alkalmas videojátékok száma. Az éveken át tartó szerencsétlenkedés és kukázott projektek után végre egy viszonylag kellemesnek mondható, sztoriorientált produktumban csaphatunk szét a birodalmi rohamosztagosok között, köszönhetően a Titanfall-sorozatot elkövető Respawn által fejlesztett Jedi - Fallen Ordernek.

Valahol szomorú, hogy több mint két évtizede nem készült JÓ Terminator játék. Pedig a franchise-ben hatalmas potenciál van, akár a jövőbeli háborút akarná egy csapat digitálisan prezentálni az élőszövet a fémvázon tematika rajongóinak, akár valami jó kis időutazós thriller-kalandjátékot hoznának ki a témában. Ez utóbbi tuti instant siker lenne, elvégre a filmek rajongói a mai napig az első kettő részt imádják a legjobban a bennük szereplő tematika és annak tökéletessé csiszolása miatt. Elvégre ki nem szeretne egy jövőből érkező elpusztíthatatlan gép elől menekülve parázgatni. Sajnos az eddigi játékok nagyrészt a jövőbeli háború poklát próbálják meg közelebbről megmutatni (ami azért szintén elsülhet még jól is, a ’90-es években nálunk nagyot menő nem eredeti „Halálosztó” regények is nem ok nélkül ezt a csontot csupaszították a végletekig). Ettől a tematikától pedig nem kíván elrugaszkodni a frissen megjelent Terminator: Resistance sem, amit a rosszemlékű Rambo: The Video Game készítői követtek el, így semmi jóra nem számítva ültem le elé. Hogy aztán a rettenetes B kategóriás megvalósítás ellenére meglepően jól szórakozzam.

Az amerikai szerepjátékgyártó stúdió, az Obsidian  fennállása 15 éve alatt mindig is a Bioware árnyékában tevékenykedett, vagy B kategóriás játékokat fejlesztett különféle kiadók számára. Mégis szinte mindegyik RPG-jének megvolt az a sajátságos hangulata, ami miatt sokan a mai napig odavannak egy Knights of The Old Republic 2-ért, vagy egy Fallout: New Vegas-ért. A csapat pár éve tért vissza az erősen retró élményre építő saját IP-jükkel, a Pillars of Eternityvel, most pedig mintegy utolsó saját alkotásukként egy űr-western hangulatú szerepjátékkal jelentkeznek, mielőtt a Microsoft befogná őket Minecraft RPG-t gyártani.

Jó tizenöt évvel a „Haláli hullák hajnala”, vagy éppen egy évtizeddel az első „Zombieland” után talán annyira nem érdekes, ha egy műremek a világvégét a vicces oldaláról próbálja meg bemutatni (az olyan komromokat, mint „Az utolsó ember a Földön” nem is említve). A Netflix mégis egy posztapokaliptikus sorozatot készített Daybreak címen az ugyanilyen néven futó képregény alapján, azzal az aprócska csavarral, hogy az atomháborút (nagyjából) csak a tinédzserek élték túl, így a megmaradt civilizáció egy túlburjánzott napközi és egy folyamatos házibuli édesgyermekévé avanzsálódott.  Ez meg talán csak akkor lehetne szórakoztató, ha hozzácsapnának egy kis „Parker Lewis sohasem veszít” életérzést. A huncut Netflix meg pont ezt csinálta.

Kissé hihetetlen, de idén száz éve annak, hogy Don Diego de la Vega, avagy a Róka kalandjai először megjelentek írásban Johnston McCulley novellista tollából. Azt hosszan lehetne boncolgatni, hogy a fekete köpenyt hordó, általában éjjel felbukkanó igazságosztó milyen hatással volt a popkultúrára (szia Batman), de inkább nézzük meg, milyen lett a jeles eseményre készült képregény, aminek a különlegessége, hogy magyarok alkothatták meg azt.

A mifelénk csak 3 Koponyaként a köztudatba berögzült kalandot ezen sorokat olvasók valószínűleg nagyon kedvelték gyermekkorukban (különben nem lennének itt), így tuti örülnek, hogy a 24 éves western-móka nemrégiben Remastered változatot kapott, hogy a legújabb PC-ken is lehessen játszadozni vele az eredetihez képest némileg szebb vizualitással. Na, de manapság is képes olyan élményt nyújtani a program, mint annak idején egy 10 évesnek?

Lemony Snicket szörnyen förtelmes, vagy förtelmesen szörnyű regénysorozatából már 2004-ben készült egy hangulatos, bár a könyvektől erősen eltérő filmfeldolgozás, ami leginkább Jim Carrey túlzott ripacskodásáról és Emily Browning hajfelkötős mutatványairól volt emlékezetes. Aztán tavaly tavasszal elindult a Netflix sajátgyártású sorozat-feldolgozása, ami olyan volt, mintha Tim Burton és Wes Anderson együtt indult volna valami durva tripre. Pár napja pedig megérkezett a teljes második évad Olaf gróf és a három árva balszerencsés ténykedéséről.

Alex Garland korunk egyik legsokoldalúbb írója/rendezője, elvégre nem sok más filmes rendelkezik hozzá hasonló, olyan változatos karrierrel, amibe belefér a Part, a 28 Nappal később, a Sunshine, a Dredd és az Ex Machina is. Talán ezért is várta szinte mindenki messiásként a legújabb könyvadaptációját, ami Jeff VanderMeer nálunk Expedíció néven ismert remekművét álmodja vászonra némileg szabadon értelmezve. Mivel nekem a regény eddig kimaradt (pedig évek óta ott pihen a Kindlémen), a trailerek alapján teljesen az élt bennem, hogy egy Stalkerbe oltott Interjú a Rámával rip-offot kapunk némi horror-elemmel fűszerezve. Hát, ebből leginkább a horror az, ami bejött.

A világ egyik legmeghatóbb játékának számító To the Moon alapvetően egy kerek, lezárt történet. Egy kiválóan kitalált lore-ral rendelkező, szomorú családregény; szinte a szentségtörés kategóriába tartozik, hogy folytatás készüljön hozzá. Ennek ellenére a Freebird Games az évek során több apró mini-sztorit fűzött hozzá Kan Gao kitalált világához, így csak idő kérdése volt, hogy elkészüljön az első, teljes értékű új rész, a Finding Paradise. Vajon sikerült az előd szintjéhez méltó kalandot alkotni, vagy csak egy újabb bőrlehúzás lett az új játék? Lent kiderül.