A DC a mozivásznon eléggé felemás sikerrel tudta összehozni mindenki kedvenc szuperhőseit, ezért is érdekes látni, hogy a TV-s szcénában ügyködő másodvonalbeli hőseinek negyedik nagy közös kalandja milyenre sikeredett.
Ahogy szaporodtak el a CW-féle képregény-sorozatok, úgy hozták el évről-évre az egyre összetettebb crossovereket, melyekben megpróbáltak történetileg valamennyire elszakadni az éppen futó sorozatoktól és egy pár részes miniszériát összekalapálni, amely bár még mindig épít a törzsnézőkre, viszonylagos szabadságának hála be tudja szippantani az Arrowverse iránt alapvetően nem nagyon érdeklődőeket is. Ez úgy néz ki, hogy míg a legelső ilyen közös esemény egy két részes vidám hepaj volt, ami leginkább a Zöld íjász és Flash barátságos rivalizálásáról szólt, addig a tavalyi összeröffenés már egy nagyon epikusnak szánt katyvaszt tett ki, amelyben a túl sok szereplő a fejenkénti kevéske játékidőnek hála tesz mindenféle karakteridegen dolgot, hogy minél badassebb módon csapjon oda a Föld leigázására vetemedett csúnya-gonosz, büdös-szájú idegeneknek, a Dominatoroknak.
Eközben pedig mindegyik epizód erősen koncentrált arra, hogy előrébb görgesse a saját szériájának az átívelő történetszálát is. Az idei négy részes, Crisis on Earth-X névre hallgató crossover az első, amiben az arányok talán úgy alakultak, hogy pár kulcsjeleneten meg kötelező drámázáson kívül (elvégre még mindig CW-gyártású cuccokat nézünk) mindegyik sorozat olyannyira a háttérbe szorítja a saját eseményeit, hogy néha el is felejtjük, hogy most mondjuk a Supergirlt vagy a Legends of Tomorrow-t nézzük-e ( bár az utóbbinál a humor most szinte teljesen eltűnt, ami azért eléggé feltűnő).
A történet szerint összegyűlnek a DC kisképernyős szuperhősei, hogy jól megünnepeljék Barry Allen és minden idők legidegesítőbb oldalbordája, Iris West esküvőjét. Szerencsére az eseményt elég gyorsan lezavarják még azelőtt, hogy az újonc meg a veterán nézők együtt kezdenének tikkelni az egy percre jutó szappanopera jelenetek mennyiségétől, és pont amikor az ifjú pár kimondaná a boldogító igent, egy barátságtalan lézersugár égeti hamuvá a szertartást végző szegény papot, akinek tuti nem ez a legjobb napja. A lézert egy olyan, Supergirlre rettentően hasonlító, tök ugyanolyan képességekkel megáldott nőszemély lőtte ki a szemeiből, akinek a kiléte jól titokban van tartva az egybites forgatókönyv szerint, mert egy fura álarc takarja az orcáját. Kara el is repül, hogy légboxoljon vele. Ha mindez nem lenne elég, a násznépet nagyvidáman irtani kezdi a ki tudja honnan idekerült náci egyenruhás rosszfiúk hada. Hőseink pedig a tuxedójukat nem kímélve nekiállnak lekaratéjozni a barátságtalan támadókat.
Hamar kiderül, hogy a nácik a multiverzum 53., és egyben a legbarátságtalanabb Földjéről, a szimplán csak Earth-X-nek nevezett világból érkeztek Supergirl és Oliver Queen gonosz alteregóinak a vezetésével. Hozzájuk verődött a ki tudja hogyan életben lévő Föld 1-es Eobard Thawn is (akinek a jelenléte tök érdektelen, de legalább egy jó kis plot hole-t hoz létre), és a terminátorosodott Metallo is. Őket kell az Arrow-Supergirl-Flash-Legends of Tomorrow gárdának valahogy visszavernie, ha tudnak erre időt szánni az esküvő körüli állandó picsogás közepette. Az események innentől hullámzó sebességgel és minőségben zajlanak tovább. Az amúgy sem erős akciójelenetekre kihegyezett történetet sajnos átlag tízpercenként szakítják meg az olyan drámainak szánt részek, amikben az univerzum két legidegesítőbb hölgyeménye egymásnak ad lelki fröccsöt amiatt, hogy az egyiküknek meghiúsult az esküvője, a másikuk pedig nem akar hozzámenni a Zöld íjászhoz, mert csak (ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy szinteket lehetne lépni a történetmesélésben, ha elvennék a CW-től a sorozatokat, és odaadnák mondjuk a Foxnak, vagy az ABC-nek). A temérdek semmilyenke időhúzósdi mellett egyetlen olyan szomorú esemény van, ami megható lett, és kifejezetten hatással bír az egyik sorozat jövőjére, erről mindjárt ejtünk is pár szót.
Annak ellenére, hogy a négy sorozatból legalább három valamennyire családbarát, és vért ritkán látni bennük, itt most simán mutatják premier plánban, ahogy például Oliver nyilai beleállnak a gazemberekbe, az egyik fontos szereplőnél pedig eléggé közelről fogjuk szemlélni, ahogy eltalálja pár eltévedt lövedék. Utóbbi esemény meglehetősen bátor dolog, ugyanis az Arrowon kívül azért nem megszokott, hogy főbb szerepben lévő karaktert halállal írjanak ki bármelyik testvérsorozatban (az egyetlen kivétel ugye Leonard Snart, de őt kényszeredetten mindig visszahozzák, ha már Wentworth Miller több évadra aláírt, most is itt van egy doppelgängerként). Annak a bizonyos legendának a halála két okból is meglepő.
Egyrészt mert ezt a crossoverben lépték meg, amit nem biztos, hogy az állandó nézők közül mindenki követ, arról nem is beszélve, hogy az újoncok meg talán nem is értik, miért kell nekik egy idős valaki lelövése miatti erőltetett és kissé bénácskán előadott szomorkodást nézniük hosszú perceken keresztül (a Jeffersont játszó színésznek amúgy az orra alá nyomhattak volna némi hagymát, hogy legalább 1 darab könnyet ki tudjon préselni magából a nagy sírós jelenetében). Másrészt már hónapok óta tudni lehetett az idős színész nyugdíjazásáról, ezért, ha egy kissé keserédes is, de egészen jónak mondható lezárás felé vitték el a szálát. Erre most szimplán meghalasztják. Ez most tök olyan, mintha nem csak szegény „Grey” kapott volna egy golyót, hanem az elmúlt pár hét forgatókönyve is. A Trónok Harcán kívül nem biztos, hogy jól áll az ilyesmi egy TV-sorozatnak. Az elhalálozás emellett még azért is szomorú, mert ezzel az eredeti Firestorm mindkét tagja eltávozott immáron az élők sorából.
A történetmesélés buktatói mellett a színészi játékra is ráfért volna némi polírozás. Érdekes, hogy a fórumokon a legtöbben Stephen Amellt szidják amiatt, hogy nagyon látszik rajta, hogy mind a négy epizód során a legszívesebben valahol máshol lenne (pedig még gonoszt is játszhat most), de nekem leginkább Tom Cavanagh Reverse Flashje tűnt a legsemmilyenebbnek. Sehol nincsen már benne az a rosszfiús huncut vigyorú gonosz, amit a Flash első évadjában hozott, néha már teljesen úgy nézett ki, mintha sárgarucis cosplayező Wells lenne csupán. Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de ennél még Matt Letscher is jobban hozta a figurát. A többi színész ugyanazt mutatja be jól-rosszul, amit a saját szériájukban megszokhattunk tőlük. Kiemelném azért a sorból Dominic Purcell Mick Rory-ját, aki a legnagyobb drámai jelenetekben és epikusnak szánt részeknél is a legnyugodtabb, tojok mindenbe hozzáállásával képes a sörösüvegébe kapaszkodva bámulni a történéseket (a hét idézete is hozzá kapcsolódik: ”You’re a gangbanger.” közölte Snart alternatív világából érkező énjével. ”You mean, doppelgangär.” válaszolta erre a feltámadt Captain Cold).
Szintén eléggé igénytelenre sikeredtek a CGI egyes részei is. Ez főleg annak a fényében feltűnő, hogy az ilyen sorozatban látható dolgoknak simán a háromnegyede filmtrükként létezik csupán, így nagyon húzza a száját a néző, ha kilóg a lóláb. Itt meg sokszor kilóg. A különféle szuperhősködésnél használt effektek még elmennek a szokásos kisköltségvetéshez képest, de például amikor városi nagytotálokat látunk, ott már eléggé kellemetlen az összhatás, az Earth-X-nél mutatott nácis felhőkarcolók kinézetét pedig bármilyen számítógépes játék átvezetője veri az elmúlt tizenöt évből. A trükköknél egy fokkal jobbra sikeredtek a harci koreográfiák, bár azért még nem egy netflixes Daredevil minőségében mennek a verekedések: még a legegyszerűbb harci jelenetek is teli vannak vágásokkal és rángatózó kamerával, nehogy kiderüljön a turpisság, hogy még ennyi év után se tudnak látványosan légboxolni a kaszkadőrök.
Összességében az Crisis on Earth-X fényévekkel jobb lett a DC eddigi kisképernyős crossovereinél; ha kevesebb drámázást, jobban átgondolt történetmesélést és hihetőbb akciójeleneteket raknak az elkövetkező ilyen próbálkozásokba, akkor egyszer még el is juthatunk oda, hogy élvezetes lesz a végeredmény.
