Tudományos Fantasztikum

Annak ellenére, hogy a kalandjáték műfajt ezerrel szeretik a vérpistikék és a stratégasanyik leírni, mindig jelennek meg olyan alkotások, melyek visszahúzzák a játékpiac viharos tengerének felszínére a stílust. Ebben az életmentésben jár élen a német Deadalic fejlesztőház, mely az utóbbi években olyan mennyiségű és minőségű kézzel rajzolt point and click műalkotást tett le az asztalra, hogy a (h)őskorban vezető szerepet betöltő Lucasarts és Sierra az irigységtől elzöldülve kapkodna össze-vissza, ha még léteznének. Az ő műveikkel mutat leginkább rokonságot a magyar illetőségű Mystery Interactive első játéka is. A honi fejlesztőcég pedig nem mást választott a produktumuk megihletőjeként, mint Lőrincz L. László egyik korai regényét, az 1990-ben megjelent Keselyű Gyászzenéjét.

Természetesen nem könnyű bináris formába faragni egy 23 éves irodalmi művet, ezért a srácok folyamatosan konzultálnak az íróval, hogy minél minőségibb módon ültessék át a könyvet az új médiumra.  Sajnos azt még nem lehet tudni, hogy a Requiem of the Vultures - A Leslie L. Lawrence Adventure munkacímen készülő produktum sztorija az eredeti mű folytatása, feldolgozása, vagy előzménye lesz-e, de az már tuti, hogy a játékmeneten, a programozáson és a kézzel rajzolt grafikán is honi tehetségek szorgoskodnak. A képivilág szépségért pedig a fent említett német vállalat vezető dizájnere, Matthias Kempke a felelős, kinek munkásságában legutóbb a Night of the Rabbit mesekönyvszerű látványában gyönyörködhettünk (ő amúgy már azelőtt el kezdett dolgozni a programon, hogy leszerződött volna a Daedalichez).

Már csak az a hatalmas kérdés, hogy a nemzetközi piacon mennyire lehet érvényesülni egy viszonylag csak nálunk ismert könyv adaptációjával (angol nyelvű kiadás az tuti, hogy lesz, mi azért reménykedünk egy magyarban is), úgy, hogy egy teljesen friss csapat dolgozik rajta. Jó, azért viszonylag erős hátszéllel indul a játék a világ nyugati felében eléggé ismert Kempke úrnak köszönhetően. Drukkoljunk hazánk fiainak a minél nagyobb siker elérése érdekében!

Sosem felejtem el, amikor egy osztálytársamtól ’97 környékén kölcsön kaptam egy demó CD-t (nagy szó volt ez akkoriban, a Világhálóval jó egy évvel később, a városi könyvtár falai között ismerkedhettünk csak meg). A lemezről két dolog maradt meg az emlékezetemben; az egyik, hogy egy roppant erotikusnak szánt női hang kb. 3 másodpercenként bemondta, hogy „DíszíSzídí”, a másik pedig, hogy a sok kipróbálható program közül rögtön megragadta a figyelmemet egy roppant különleges alkotás, melyben egy gyurmából megfaragott világban kerülhettünk mindenféle rekeszizmot veszélyeztető eseményekkel telitűzdelt kalamajkákba.

 A Chronicles of Neverhood szinte rögtön kultuszjáték státuszba emelkedett a szerethetően debil humorának és az addig még nem nagyon látott megvalósításának hála. Klayman rajongói ennek köszönhetően nem hiába kámpicsorodtak el attól, hogy egy évvel később kedvencük a Sony már akkor is agresszívnek nevezhető üzletpolitikája miatt csupán Ps-1-re kapta meg a történeti folytatását Skulmonkeys címmel.

Teltek múltak az évek, a fejlesztést végző DreamWorks Interactive pedig szépen az EA birodalom része lett, így nyugodtan elfelejthettük, hogy egy újabb varázslatos gyurmakalandban vehessünk részt. Ezidáig. Körülbelül másfél hónapja jelentek meg a Facebook egyik eldugott sarkában információk arról, hogy a Neverhood mögött álló gárda egy teljesen új játék fejlesztésébe kezdett, méghozzá a tőlük megszokott minőségben és technikával.

Az Armikrognak keresztelt produktumnak alig 1 teljes órája lőtték fel a Kickstarter oldalát, így végre beszámolhatunk az első 100 %-ig hivatalos anyagokról vele kapcsolatban. Jogi akadályok miatt az új kaland nem játszódhat a jól megszokott világban és a már ismert neveket sem használhatják hozzá, de az égvilágon semmi sem akadályozhatja Doug TenNapel (az úriemberhez fűződik egy másik nagy klasszikus, az EarthWorm Jim-széria dizájnja is) vezette fejlesztőket, hogy egy igazi fanservice-t tegyenek le az asztalra.

Ennek jegyében foganhatott az új hős, Tommynaut alakja, aki amellett, hogy egy nyakigláb űrfelfedező, teljesen úgy néz ki, mintha Klayman eltitkolt zabigyereke lenne. Ő, és a játék szemmel láthatóan erős kabalafigurájának szánt segítőtársa, a vak űrlénykutya, Beak-Beak egy számukra ismeretlen bolygón kénytelen kényszerleszállást végrehajtani.  Mivel bátor űrkutatókról van szó, egyáltalán nem kámpicsorodnak el a gallyra ment űrhajójuk láttán, hanem vidám kiscserkészként elindulnak felderíteni, mi minden is vár reájuk Armikrogon (a készítőket ismerve mondjuk némi hajtépésre okot adó fejtörő, meg mondjuk, a világ leghosszabb, hmmm, erdei útja).

A stop motion-nel létrehozott gyurmaanimácók szülte hangulatot természetesen mi más tenné teljessé, mint Terry S. Taylor fülbemászó, agyament muzsikája. Az ősz mester már egy ideje stúdióba vonult, az eleddig elkészült 3 track pedig simán elérte a klasszikus dallamok színvonalát (mármint azon szerencsések beszámolója szerint, akik már hallhatták azokat).

 A játékmenetre sem panaszkodhatunk majd: teljesen konvencionális point and click kalandjátékra számíthatunk, melynek ismérve lesz a pixelhuntingos tárgykeresés, egy halom agyament karakterrel történő interakció, és némi agysejt romboló logikai feladvány megoldásának megszenvedése is (ez utóbbiak minőségéért az eredeti alkotásban is részt vevő Mike Dietz and Ed Schofield felel).

Mivel az Armikrog mögött nem áll egy kiadóóriás sem, így a fejlesztést egyrészt önköltségből (100 0000 dollár már elment gyurmára és egyéb eszközökre), másrészt közösségi támogatásból kívánják megvalósítani. A Kickstarteres gyűjtés célja 900 000 dollár összekalapozása, melyből 30 ezer alig két óra alatt gyűlt össze, így csak reménykedni lehet a pozitív kimenetelben.

Shut Up and Take My Money!

Ha, nem is 22, de 13 évvel a Pitch Black után Richard B. Riddick visszatér, hogy jól szétrúgjon némi harmadrangú alien és fejvadász hátsót. Hosszú időn át az első két filmet jegyző David Twohy azzal hitegette a rajongókat, hogy a Chronicles of Riddick epikusnak szánt space-fantasy sztoriját fogja továbbvinni a harmadik film is. Ennek ellenére szemmel láthatóan egy jóval kisebb költségvetéssel rendelkező alkotást fogunk látni, mely le sem tagadhatja, hogy a 22 évente sötétségre kíván inkább hasonlítani. Akár azt is mondhatnánk, hogy annak egy remake-elt változatát látjuk, egy jóval ismertebb színészgárdával előadva.

Riddick már megint egy erős napsütéstől szenvedő bolygón tengeti mindennapjait, mikor felbukkan egy csoport erőslegény (és leány), hogy jól visszatoloncolják a békésen napfürdőző Fúriát egy zárt intézménybe. Azt még nem tudni, hogy az új film hol is kíván elhelyezkedni az eléggé szerteágazó Chronicles of Riddick történetfolyamban. Amíg ez kiderül, nézzétek meg a frissen kiadott első trailert róla:

Több színészlegenda és egy tucatnyi tehetséges ifjonc szerepeltetésével készülő Végjáték [Ender’s Game] filmadaptáció igen bátor vállalkozásnak tekinthető, mivel a regényt jegyző Orson Scott Card eddig jó két évtizeden keresztül dobta vissza a forgatókönyv próbálkozásokat. A készülő film háttereként szolgáló mélyfilozófiai sci-fi klasszikusról és a fontosabb szereplőkről ebben a posztban már értekeztünk, így most csak az alant elterülő trailerre hívnánk fel a figyelmet. Porig aláz eddig mindent, amit idén láttunk, a Feledéstől kezdve, az After Earth-ön keresztül a Tűzgyűrűvel bezáróan!

A jövőben játszódó tudományos fantasztikus játékok közül szinte mindegyik hatalmas, túlzsúfolt metropoliszokat, high-tech technológiát és mindenféle utópiákat/disztópiákat álmodnak a monitorra. Pedig, ha a mai civilizációnkat nézzük, akkor egy nem túl rózsás jövőkép rajzolódik ki előttünk: csak idő kérdése, és vagy leatombombázzuk magunkat a kőkorszakba, vagy pediglen más igen agyafúrt módszerrel irtódik ki az emberi faj 99,99 %-a (a legvalószínűbb forgatókönyv a fosszilis javak kifogyása miatti háború/éhenhalás). A többszörös díjnyertes Atomwork a Lantern Interactive-al karöltve egy ilyen vidám jövőképet tár elénk a jövő év elején érkező The Realmben.

A kaland valamikor az igen távoli jövőben játszódik, mikor is az emberi civilizációnak már szinte írmagja sem maradt, a Föld planétát pedig visszahódította a jó öreg természetanya (erről a témáról amúgy létezik egy zseniális áldokumentumfilm, az Élet az emberek után). Természetesen a homo sapiens nem törölhető el teljesen a földszínéről: egy pár ezer főt számláló kis közösség azért életben maradt. Az emberek tanultak a múlt hibáiból, így egy igen természetbarát, a növény- és állatvilággal harmóniában élő kis kommuna jött létre, mely teljes mértékben elutasítja a technika bármilyen formáját, az ebben a világban való boldogulást inkább némi mágia segítségével valósítja meg. Történt aztán, hogy a falut egy rejtélyes betegség támadta meg, melyet a varázslat világába mély betekintést nyert gyógyítók sem tudtak kikúrálni, és a teljes lakosság élete veszélybe került. Egy legény (mármint leány) van csak talpon a gáton, aki veszi a bátorságot, hogy elhagyva otthonát, felkerekedjen világot látni és megkeresse a betegség gyógymódját.

Sarina (merthogy így nevezik e bátor leányt) útközben belefut a hatalmas kőóriásba, Toru-ba, aki kissé ijesztő és vad kinézete ellenére egy igazán nemes és barátságos kreatúra. A kissé szokatlan páros pedig immáron együtt indul megkeresni a gyógyszerként hasznosítható különleges gyógyvirágot. Útjuk során eljutnak egy rég óta elfelejtett ősi városba, mely csak elsőre tűnik kihaltnak: jelenlétükkel felébresztenek pár roppant barátságtalan lényt, a „Lámpafejűeket”, akik halált okozó tekintetükkel támadnak mindenkire, aki megmeri zavarni álmukat.

Amint látható, egy merőben nem mindennapi kalandjáték készül a brit Atomhawknál. A kissé magyaros nevű Tom Szirtes (ő többek között a zseniális The Thing horror-játékon is dolgozott) vezetésével készülő Realm egy történetközpontú, kézzel rajzolt point and click lesz, melynek készítése során kiemelt fontosságot élvez az art design. Ahogyan a gyönyörű screenshotokból is láthatjuk, igen sajátos atmoszférát sikerült megteremteni, melynek középpontjában „a nyugati művészet találkozása a keleti szívvel” áll.  A bejárható helyszínek a mai Anglia észak-keleti részéről lettek mintázva, természetesen megálmodva, hogyan is néznének ki több ezer évnyi természeturalom után, mindez pedig nem hiába látszik úgy, mintha a Vándorló palotából, vagy a Chiriroból szalasztották volna: a grafika kinézetére leginkább Mijazaki Hajaó művei hatottak inspirálóan.

Manapság természetesen nincsen adventure fejlesztés kalapozás nélkül, így a britek is bepróbálkoznak a Kickstarterrel: május 22-ig 195,000 font sterlinget szeretnének összeharácsolni. Egy hatalmas piros pont nekik, hogy ha netalántán nem jönne össze az összeg, akkor is tervezik a játék megjelentetését valamilyen formában, ennek ellenére szépen nyissa ki a pénztárcáját mindenki, aki csak teheti, érdemes!

[Az alábbi könyvkritikát eredetileg tavaly év végén (mikor még friss és ropogós volt a regény) írtam az Adventuregames Offline magazin számára. A lap sajnos finanszírozási gondok miatt végül nem jelent meg, de mivel az utóbbi évek egyik leghangulatosabb soft sci-fijéről értekezem a cikkben, így mindenképpen szerettem volna megosztani az érdeklődőkkel] 

Az 1980-as éveknek megvolt az a sajátos hangulata, melyre az igazán hardcore geek közösség olyan nosztalgiával tekint, hogy ha a valóságban létezne fluxus-kondenzátor, igazi túlnépesedési problémát okozna a halomnyi időturista megjelenése.

Akkoriban kezdett a videojáték pár SZTK-szemüveges fura srác hobbijából igazi mainstream szórakoztatási móddá átalakulni. Bár a képernyőkön ekkortájt pár pixelből álló hősök küzdöttek a 8-bites AI által mozgatott gaz ellennel (miközben a hangszórókból mindenféle plum, plfú és wakawaka sercegett ki), mégis olyan élményben lehetett részük a csillogó szemű ifjúságnak, mint addig még soha.

Ez volt az az évtized, amikor egyszemélyes fejlesztőcégek hatalmas összegeket tudtak kaszálni csupán azzal, hogy olyan programokat készítettek, melyekkel ők maguk is örömmel eljátszanának (talán manapság egyes indie-fejlesztők hasonlíthatóak hozzájuk). Ekkoriban született több, ma is használatos játékstílus (a lövöldözős mókák, az RPG-k, a stratégiai játékok és kedvencünk, a kaland műfaj is), és ekkor jöttek létre a mai vezető óriásvállalatok (EA, Blizzard – persze nem ezen a néven - , Lucasarts, stb). Ahhoz, hogy valaki elüsse a délutánt, elég volt betérni a játékteremként is üzemelő helyi pizzériába (az USA-ban persze), és akár egyetlen 25 centest feláldozva megmutatta, hogy ki is a város legmenőbb arca Pac-Manezésben. Emellett ezek voltak azok az évek is, melyben az álomgyár olyan klasszikus filmremekekkel bombázta a nézőket, mint a Vissza a Jövőbe Trilógia, az Alienek, a Mad Max sorozat és a Star Wars, a zenében pedig tombolt a Queen, a Duran Duran és az Aerosmith mánia. Ernest Cline első regénye amellett, hogy intelligensen összerakott minőségi sc-ifi, ennek a legendás korszaknak állít méltó emléket.

Neil Blomkamp elsőfilmesként olyan sci-fi orgiát rakott le a 2009-es District 9-al, ami után Spielberg és Cameron uraságok döbbenten néztek, hogy jé, ilyet is lehet? A kis költségvetés ellenére a zseniális történetet látványos CGI-al és profi színészi játékkal sikeredett megtámogatni, így a film mind a kritikusoknál, mint a jegypénztáraknál osztatlan sikerre tett szert. Most pedig eljött az idő, hogy az első filmje előtt 3d-s animátorként dolgozó rendező (többek között a Csillagkapu és a Smallville sorozaton edzette a képességeit), ismét megmutassa, milyen is az igazán odaverős tudományos fantasztikum!

Az Elyisiumban 2159-ben járunk, abban a korban, amikor az emberiség igen csekélyke része boldogságban, gazdáságban és egészségben tengeti mindennapjait végtelen wellness nyaralásként a címadó luxus űrbázison.  A fennmaradó többi 99 százaléknyi szerencsétlen pedig egy hatalmas Mad Max díszletté avanzsálódott földi pokolban kénytelen megharcolni egymással az életben maradásért. Ezt a hatalmas igazságtalanságot Matt Damon kopasz karaktere természetesen nem tűrheti, így a roncsokból összekalapált testpáncélt magára öltve elindul leverni mindenkit, aki szembeszáll vele és nemes céljaival. Minden jó disztópikus filmalkotásba elkél ugyebár egy karizmatikus nemezis is, az ittenit pedig szemmel láthatóan erősen a nyugdíj felé törtető Jodie Foster alakítja, igazán nagy beleérzéssel.

Az Elysiumot várjuk nagy szeretettel augusztus 9-én a mozikba, addig is álljon itt az első hivatalos pószter és egy álleejtős trailer:

Kissé faramuci helyzet állt elő azzal, hogy Húsvét Hétfő egybeesett április elsejével, mivel a mai tudvalevőleg az agyament hülyéskedés és a minél zseniálisabban felépített álhírek napjának mondható általában. Amíg az itthoni sajtó nagyrészt jól megérdemelt pihenését tölti, addig külföldi társaik nagyban művelik az olvasók hülyítését. Alább a Kotakun összegyűjtött marhaságokból tallózunk.

Érdemes egy kicsit visszatérni első körben a múltba, mivel minden idők legprofibb videojáték témájú április elsejei átverését az IGN szolgáltatta, mikor egy kifejezetten profin összerakott trailert prezentált a Legend of Zelda (nem létező) filmadaptációjáról (mindez állítólag 100.000 dollárba került, így az egyik legdrágább átverés díját is megkaphatná).

A Microsoft eddig is megtett mindent, hogy a Kinect ne csak egy kissé túlárazott dizájnos porfogó legyen a Tv-n, de végre itt a valódi áttörés, amellyel a hardcore játékosokat kívánják megfogni: az Assassin Creed Kinect. A programban profi akrobataként és harcosként igazi nyaktörő testmozgást kell folytatniuk azon bátraknak, akik meg kívánják akadályozni a gaz templomosokat a világuralomra törésben.

A tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése volt akció-rpg fronton a leginkább egy alternatív 19. századi Londonra hajazó világban játszódó Dishonored. A program fejlesztését vezető Raf Colantonio és Harvey Smith úgy gondolták, hogy fél évvel a játék megjelenése után itt a kiváló alkalom, hogy egy igazán badass fejlesztői videóban mesélhessenek a művükről (mindeközben jól kifigurázzák ezt a mostanában nagyon felkapott marketing eszközt). Többek között megtudhatjuk tőlük, hogy külön rendszert írtak a játékban felbukkanó szobanövények minél valósághűbb növekedési modellezésére (ha eltakarjuk a fényt előlük, kiszáradnak szerencsétlenek), és neten keresztül számon tartják, hogy megkíméljük-e az ártatlan közkatonák életét, vagy mindenkit lemészárolunk, aki az utunkba kerül; utóbbi esetben ezek unokái vendettát indítanak majd a sorozat későbbi részeiben ellenünk (hmm, lesz folytatás?)

Az egészen kiváló és különc kinézettel megáldott PC perifériák forgalmazásáról híres Razer vállalat úgy gondolta, hogy még multifunkciósabbá teszi az eleve igen sokoldalú Naga egerét. Bár kávét főzni még mindig nem tud a ketyere, immár egészen kiválóan működik, mint, hmm, telefon.

Az Apple sem maradhat ki a konzolos szórakoztatás piacáról, így sok évnyi megszállott vásárlói unszolás hatására piacra dobják első játékkonzoljukat, az iPlayt. A tipikus letisztult Apple-féle formatervezésből és zsenialitásból született készülék tökéletesen beleillesztve a cég profiljába kiváló lesz olyan művek élvezetére, mint az Angry Birds, az Angry Birds és az Angry Birds.

A régi játékprogramok mostani gépeken jól működő kiadásait árusító GoG.com tett róla, hogy a mai játékok is igazi retró életérzést nyújtsanak. A RetroMato 4000 alkalmazással például az Alan Wake-et, a Witcher 2-öt vagy  a Dreamfallt is élvezhetjük VGA/EGA vagy akár szöveges kalandjáték formában. E mellett az összes náluk kapható alkotásban kiiktatják a QTE szekciókat, és hagyományos főellenséges harcokra cserélik. Ha mindez nem lenne elég, EMS és XMS memóriakezelési minijátékokat is kapunk, melyekben hard fokozatban akár IRQ konfliktuskezelést és autoexec.bat konfigurálást is választhatunk...

Kevés olyan játékfejlesztő félistenség van, akinek új játékénak megjelenését a neki emelt házioltár előtt térdepelve várják a rajongók (talán Molyneux úr volt ilyen hajdanán, de vagy egy évtizede gyenge árnyéka csak önmagának), közülük is kiemelkedik a lopakodós játékok pápája, a Metal Gear sorozat atyja, Hideo Kojima. A japán dizájner hosszú hónapokon át képes volt elhitetni a világgal, hogy nem bírva buzgó energiáival, rögtön két résszel is kívánja bővíteni a repertoárt. Egyrészt egy nyílt világot bemutató játékmenetével tarolni kívánó Ground Zeroes-szal, másrészt az infóhiány ködébe burkoló, hagyományosan sorszámozott Metal Gear Solid 5-el. Habként a tortán pedig a neten keringett egy ismeretlen svéd fejlesztő által hegesztett játékról, a Phantom Pain-ről némi kellemes mozgóképanyag, mely alapján leszűrhettük, hogy igencsak gyorsvonat sebességgel közeledünk a generációváltáshoz, plusz csak a vak nem látta, hogy valójában ezen álnév alatt valamelyik Snake-kaland rejtőzik (a fejlesztést vezető Joakim Mogren pedig egy mókás anagramma a Kojima-ra).

A néphülyítés ezennel véget ért: a Game Developers Conference-en ma bejelentésre került, hogy az új részt hivatalosan is Metal Gear Solid 5: The Phantom Pain néven keressük majd a boltok polcain. A játék sztorija a harmadik részhez hasonlóan újból a (alternatív) Hidegháborús érába fog betekintést nyújtani, melyben Snake (valószínűleg a Big Boss változat) 9 évnyi kómából magához térve (minek hatására David Hayterből Kiefer Sutherland-dé változott a hangja) kénytelen magára vállalnia a világ megmentését immár sokadjára.

Ahogyan megszokhattuk, a fejlesztők valószínűleg a megjelenésig nem fognak elárulni pontos részleteket a sztoriról, de legalább azt már tudjuk, hogy a jelen generációtól való legszebb búcsúnak lesz mondható a játék (hivatalosan eddig X360-ra és Ps3-ra van bejelentve, maga a prezentáció pedig egy high-end Pc-n fut, de valami ilyet fogunk kapni Ps4-en és az új Boxon is). A bejelentés mellé járó trailert nem csak a sorozat rajongóinak, hanem egyes kliprendezőknek is érdemes lenne megnézniük, mert igazi leckét ad, hogyan is kell Garbage zenére akciózni.