Tudományos Fantasztikum

Meg kell vallanom, a jó 9 éve zajló marveles univerzum építősdibe tartozó filmalkotások nem igazán képezik a szívem csücskét. Jó, némi kalóriabomba meg magas-cukortartalmú ital mellett le lehet fárasztani az agyat az Amerika Kapitány bármelyik részével (kivéve talán a Polgárháborút, azt nézve mindvégig úgy éreztem magam, mintha a fogamat húznák), vagy a Bosszúállókkal, de soha nem voltam képes egynél többször bármelyik filmet megtekinteni. A nagyközönség természetesen a legelső Iron-Man óta zabálja ezeket a patikamérlegen kimért, gondos matematikai képletekkel generált film-remekeket, minek köszönhetően mára senki se vár semmi meglepőt a hatalmasra duzzadt franchise milliomodik részének moziba kerülésekor. Ezért is volt teljesen váratlan, hogy az erősen unalomba fulladó királydrámás első Thor, meg a ki tudja miről szóló második rész után a harmadikat az a nem éppen középszerű hollywoodi figurának tűnő Taika Waititi rendezte, aki leginkább a Hétköznapi vámpírok című, egyesek szerint zseniális, mások szerint nagyon szörnyű szatíráról nevezetes. Nézzük, mit sikerült összehoznia az amerikai blockbuster mánia és a sajátos új-zélandi látásmód határán egyensúlyozva.

Vicces, de alig indult el a South Park a ’90-es évek második felében, olyannyira a popkultúra részévé vált, hogy rögtön el is készült a videójáték-adaptációja az Acclaim és a magyar Appalloosa gondozásában, ami az alpári humora ellenére meg is bukott szörnyen gyorsan az igénytelen kivitelezésnek köszönhetően; ahogyan az azt követő pár próbálkozás is. Egészen 2014-ig kellett a polgárpukkasztó sorozat rajongóinak várniuk, hogy kedvencüket a nekik méltó minőségű feldolgozásként láthassák viszont a monitorokon. Az Obsidian által készített Stick of Truth bár nem volt maga a tökély, de igen szórakoztatóra sikeredett (és South Park-hű beteg poénokkal operált), ezért mindenki nagyon várta, hogy a folytatása immáron teljes mértékben az Ubisoft berkeiben összekalapálva, mennyire lesz képes tartani a színvonalat. Főleg, hogy most a fejlesztés minden apró pillanatát a sorozat két megalkotója felügyelte. Lejjebb minden kiderül.

Igazán bátor vállalkozásba kezd az a rendező, aki egy 35 éves, mára nem csak klasszikus, hanem kult-státuszba emelkedett filmnek szeretné a folytatását úgy elkészíteni, hogy az eredeti iránt megszállottan rajongók és az azóta felnőtt új generációs mozinézők igényeit is ki tudja elégíteni. Elnézve az amerikai jegyeladásokat, ez a bravúr nem sikerült az utóbbi évek legfeltörekvőbb rendezőjének, Denis Villeneuve-nak. Ettől függetlenül a Blade Runner 2049 még lehet egy jó sci-fi film, ugye?

Eléggé meglepett mindenkit, amikor a Daedalic pár éve bejelentette, hogy eldobnak csapot-papot, szinte minden más projektjüket hátrább tolják, és megpróbálják monitorra ültetni Ken Follett idén trilógiává bűvölő áltörténelmi sagáját. Vajon sikerült egy több ezer oldalra rúgó, több szálon futó, egyrészt családregényként, másrészt a 12. századi öröklődési háborút bemutató műként, harmadrészt templomépítési kézikönyvként is működő Katedrálisból élvezhető kalandjátékot faragnia kedvenc német stúdiónknak? Lentebb kiderül.

Mágia – drogok – videojátékok.

Ezen három dolog alapesetben eléggé távol esik egymástól, de az utóbbi évek egyik legfontosabb urban fantasy-jének mégis sikerült egy kalap alá hoznia őket.

A mifelénk nem túl ismert francia programfejlesztő veterán, Sylvain Seccia első kalandjátéka az emberi lélek legsötétebb vágyaiba és perverzióba enged betekintést egy színvak fiatalember életcél keresésének bemutatásán keresztül. A játékban található eléggé vulgáris jelenetek, az erősen átszexualizált és perverz történések miatt csak nagykorú olvasóinknak ajánlható a bemutató olvasása (és mivel az itteni erotika nem egészen egészséges, így nekik sem nagyon), a fiatalkorú kalandorokat megkérnénk, hogy erre távozzanak.

Avagy ilyen egy két órás Audi reklám

A Square Soft/Square Enix igen makacs, ha a filmvászon meghódításáról van szó. Kezdődött ugye az egész a 2001-es Within Spirittel, ami hiába volt a korát rengeteg évvel megelőző CG-orgia, a számítógépes grafika szerelmesein kívül nem nagyon lelt értő közönségre, így hiába szerették a kritikusok, hatalmas pénzügyi bukta lett (majdnem Final lett tényleg az a Fantasy, a Sony pénzügyi segítségének köszönhető, hogy máig létezik a franchise, és hogy a kis japán fejlesztőcégből hatalmas kiadó válhatott évekkel később). 2005-ben aztán betámadta a DVD piacot a szintén letaglózó látványt és durván nulla sztorit felvonultató Advent Children, melyből a pár évvel későbbi Complete Editionnel együtt már sok milliót értékesítettek, de valamiért mégis leálltak az ázsiai CG-mágusok a filmkészítéssel, és tehetségüket az egyre kiforrottabb játékbeli átvezetők farigcsálásában élték ki. Ezidáig. Ugyanis a novemberben érkező, 10 (!) éve készülő Final fantasy XV-höz kiadtak egy animet és egy egészestés, számítógép generálta rajzfilmet is (elvégre valahogy vissza kell termelni a többszörösen újrakezdett projekt árát). Ezen írásban ez utóbbit elemeznénk egy kicsit, mert a sok hibája ellenére meglehetősen szórakoztató (plusz már megint majd' lemászik a képernyőről a grafikája), és egy halom tehetséges magyar művész is dolgozott rajta.

[Könyvajánló]

Nem kell ahhoz nagy jóstehetség, hogy tudjuk, a következő napokban a különféle filmes portálok, blogok a Tom Cruise és Emily Blunt nevével fémjelzett A holnap határától (Edge of Tomorrow) fognak zengeni. Ez történt az új X-men esetében, és valószínűleg ez fog történni az év egyik legvárósabb akció-sci-fijével is. Ezért mi megtörnénk a kört, és nem egy sokadik kritikát körmölnénk le a mozgóképről, hanem inkább bemutatnánk azt a regényt, mely alapján a film forgott.

Talán a kalandjátékokon kívül nem létezik más olyan játékműfaj, mely ily sok témát ölel fel, és ily bátran nyúl a legnehezebben monitorra varázsolható dolgokhoz is. Ezen témák közül talán az egyik legnehezebb és legsúlyosabb, ha betegséggel, jelen esetben rákkal kapcsolatos történetről van szó. Főleg, ha az a valóságon alapul. A That Dragon, Cancer egy 4 éves kisfiúnak, Joel Green-nek ezzel a szörnyű betegséggel való harcának állít emléket. A kisfiúnál 1(!) éves korában állapítottak meg az orvosok agytumort, és alig adtak szegénynek pár hetet, míg a szervezetét legyőzi a betegség. Két éven át tartó küzdelem, kezelés, és mértéktelen szenvedés árán jelenleg úgy néz ki, hogy esélyt kapott a kis beteg egy viszonylag egészséges életre. Ennek a nehéz időszaknak állít emléket a fiú édesapja, Ryan Green, aki egyszemélyes indie-csapatként mi másban, mint egy játékban próbálja érzékeltetni, milyen érzés is átélni szülőként, ha egy ilyen nagybeteg gyermeket próbálnak felnevelni.

Az OUYA-ra (és reméljük, hogy később PC-re is) készülő program nem publikus demójában Ryan saját bevallása szerint élete legrosszabb estéjébe nyerhetünk betekintést. Egy korházban vagyunk, a jelenet elején Ryan a súlyosan beteg kisfia ágya mellett üldögél, és próbálja feldolgozni a hírt a fiú betegségéről. Mivel belsőnézetes produktumról van szó, így Ryan-t megszemélyesítve nézegetünk körbe a kórteremben. Megszemlélhetjük a gyerekágyat, a kávésasztalt, a falon játszadozó árnyakat, ha pedig kinézünk az ablakon, akkor beleláthatunk az apuka fejébe, és átélhetjük, mit is érzett ekkor. Felvehetjük a bölcsőben egyre jobban sírdogáló csecsemőt, dajkálhatjuk egy kicsit, és még meg is etethetjük. Közben nyomott hangulatú zongoraszó hallatszik, és egyre sötétebbek lesznek a szobát kitöltő árnyak.

A fejlesztő elmondása szerint a játék nagy része nem ilyen nyomasztó jelenetekből fog állni, hanem teli lesz „élvezetes, ostoba és elgondolkodtató momentumokkal”, mint maga az élet. Amikor kiderül, hogy Joelnek nem csak két hete van hátra az életből, akkor a játék sok vidám pillanatot tartogat, megmutatva, hogy a legsötétebb időkben is van némi remény. A nem mindennapi alkotásra sajnos még várnunk kell egy darabig, mivel valamikor a jövő év közepén fog megjelenni leghamarabb.