Igazán bátor vállalkozásba kezd az a rendező, aki egy 35 éves, mára nem csak klasszikus, hanem kult-státuszba emelkedett filmnek szeretné a folytatását úgy elkészíteni, hogy az eredeti iránt megszállottan rajongók és az azóta felnőtt új generációs mozinézők igényeit is ki tudja elégíteni. Elnézve az amerikai jegyeladásokat, ez a bravúr nem sikerült az utóbbi évek legfeltörekvőbb rendezőjének, Denis Villeneuve-nak. Ettől függetlenül a Blade Runner 2049 még lehet egy jó sci-fi film, ugye?
Röviden: lehet. Hosszabban meg tessék tovább olvasni.
A Szárnyas Fejvadász világa erősen megváltozott az elmúlt 3 évtized során. A nem nagyon megbízható replikánsokat gyártó Tyrell vállalat összeomlott a nem sokkal az eredeti film eseményei után bekövetkezett 10 napos áramszünet során. A sötétségbe megváltóként érkezett Niander Wallace (a szokásához híven elmebeteg Jared Leto), aki újraszervezte a replikáns gyártást és új, az eddigieknél sokkal engedelmesebb modelleket vezetett be, akik segítségével az emberiség immáron kilenc kolóniába is át tudott telepedni az egyre túlzsúfoltabb és élhetetlenebb Földről. A vidám jövőkép útjába csak az elöregedett Nexus-8 modellek állnak (tuti Android fut rajtuk), akiknek a likvidálására a Los Angeles-i rendőrség a legújabb modellekből állított fel kivégzőosztagot, akarom mondani fejvadászcsapatot. Ide tartozik Ryan Gosling lelketlennek tervezett, de komoly személyiségproblémákkal küzdő K ügynöke is. K (tiszta Men in Black) egy átlagos fejvadászat során elintéz egy, az erősen elmaszkírozott Dave Bautista által megszemélyesített replikánst, akinek a kertjében aztán egy elásott ládára bukkan. A ládában pedig egy 30 éve halott nő maradványai lakoznak. Egy nőé, aki replikáns volt, mégis a szülésbe halt bele. K meg is kapja feladatul a főnökétől, hogy kerítse elő a létezésével a tudománynak ellentmondó gyermeket és likvidálja, mert csupán a létével romba döntheti a viszonylag békés társadalmi berendezkedést.
Nem annyira ismert tény, de az eredeti Blade Runner címnek még a magyar Szárnyas Fejvadászhoz képest is kevesebb köze van a mozgóképhez, amire ráhúzták a nevet. A Bladerunner (így egybeírva) ugyanis eredetileg egy 1974-ben megjelent orvosos/disztopikus sci-fi regény volt Alan E. Nourse tollából (nálunk Pengefutár címen jelent meg). A könyvből a legendás drogfüggő író, William S. Burroughs készített forgatókönyvet, ami olyannyira elvontra sikeredett, hogy évekig porosodott a Warner valamelyik raktárjának a leghátsó polcán anélkül, hogy bárki hozzá mert volna nyúlni. Aztán eljött a ’80-as évek eleje, Ridley Scott nagyban dolgozni kezdett egy sci-fi noir filmen Philip K. Dick „Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?” kisregénye alapján. A mozi forgatókönyvírója pedig felfigyelt Burroughs elfelejtett forgatókönyvére, megtetszett neki a címe, és gyorsan rá is beszélte Scottot a használatára. Így lett az elektronikus bárányokból pengefutár.
Az események ezt követően felgyorsulnak, akarom mondani, belassulnak, ugyanis a film innentől kezdve megpróbálja megidézni az elődje szellemiségét, az meg szintén nem egy gyorsvonat sebességével robogott. K, akinek a legtöbb húsvér-robottal ellentétben van rendes neve is, ráérősen nyomozgat a világ megsemmisítésével fenyegető ügyben, miközben szabadidejében virtuális barátnője bonyolult lelkivilágát ápolgatja. Amúgy elég vicces, hogy ez a hologram-leányzó a legemberibb szereplő az egész filmben; nagy kár, hogy a második felére erősen leredukálódik a szerepe, mintha elfelejtette volna a forgatókönyvíró, hogy létezik. Nem akarok spoilerezni, de szinte csak statisztaként van a végén arra felhasználva, hogy Gosling fejvadásza tudjon min szomorkodni (és még előre a szánkba is rágják, hogy szomorkodni fog miatta, nehogymár legyen egy kis meglepetés). A film utolsó fél órája nem csak emiatt, de sok más okból is teljesen olyan, mintha más írta volna, mint az előtte lévő két órát. Valószínűleg a stúdiónál szólhattak, hogy így is extrahosszú a film, ideje gyorsan elvágni a szálakat, betenni a kötelező gonosz-leszámolós akcióorgiát, és elhinteni pár új szálat is a lehetséges folytatást beharangozandó. Nem valószínű, hogy meg fog történni, de nagyon ráférne az utolsó harmadra némi rendezői bővítés. Legalább a hologram-lány és Deckard szerepét tekintve.
Jajj, most lelőttem a poént, hogy szerepel a moziban az eredeti szárnyas fejvadász is erősen megöregedve. Bár olyan nagy titkot biztos nem árultam el vele, elvileg Mr. Ford hónapokig fel-alá járta Budapestet tavaly ősszel a forgatás során. Aki nem egy barlangban töltötte az idejét, hogy minden infót elkerüljön a filmről, annak semmi meglepetés nincs ebben. Kár, hogy Deckard szerepe szinte csak egy hosszúra nyúlt kameóra sikeredett. Érdemben nem nagyon ad hozzá a történethez, szinte csak jelzésértékként van jelen, hogy tényleg a Blade Runner folytatását nézzük éppen és nem egy random scifit. Tudom, hogy már nem ő a főszereplő, de akkor is. A színészi játékok amúgy teljesen rendben vannak, Gosling jól hozza a tipikus noir-nyomozót; Robin Wright a kissé karót nyelt, szigorú, de a felszín alatt mégis érző rendőrfőnököt kiválóan megtestesíti; ahogyan a nálunk ez idáig eléggé ismeretlen Ana de Armas is nagyon jó a virtuális barátnő, Joi szerepében. Kár, hogy Jared Leto nagyjából ugyanazt a szerepet játssza az elmúlt évek során, a mostani gonosz megtestesítése se lehetett nagy kihívás a számára. Szintén kár, hogy a másodszámú gonoszt, Mr. Wallace jobbkezét Sylvia Hoeks már teljesen faarcúan adja elő (biztos komolyan vette a rendezői utasítást, hogy őneki most egy robotot kell játszania). Nincs a rosszfiúk oldalán olyan erős jelenlét, mint az eredeti filmben.
A film képi világára ellenben egy rossz szavunk se lehet. Tökéletesen sikerült a látványtervezőknek és a cgi-mágusoknak azt a látványt reprodukálniuk, amit már 30 éve is mindenki imádott. A folyton ködben úszó vidéki táj, a végtelen esőfelhőtől szenvedő, a többi közül irreálisan kimagasló épületekkel tarkított városi látkép, a radioaktív porköddel takart Las Vegas-i szoborcsoportok mind hozzák azt a futurisztikus filmnoir látványt, amit egy ilyen címmel rendelkező alkotástól elvárunk (plusz pont azért, hogy a repülő autók megvalósítása direkte kissé esetlen, mintha csak egy ’80-as évekbeli filmtrükköt néznénk). Bárcsak a nagyvárosról készült közeliek élettelibbek lettek volna! Annak ellenére, hogy ezen jelenetek nagy része valódi épületekben és utcafrontokon forgott, mégsem tűntek valószerűnek. Nem lehetett elveszni a nagyvárosi életben, egy percre se ragadott magával a varázs, hogy ott lettem volna a 30 évvel későbbi alternatív jövőben. A zenei szekció és az általa erővarázsolt atmoszféra ezzel szemben igazán kiváló lett. Sokszor fedezhetünk fel részleteket, vagy teljes számokat is a vangelisi elődből, de Hans Zimmer új szerzeményei is teljesen rendben vannak (bár mintha néha kissé rátenyerelt volna a láncfűrészre/torzítóra). Érdekes lehet majd látni, hogy pár év múlva lesz-e akkora rajongótábora az albumnak, mint amekkora az eredetinek volt.
A végére már csak az a kérdés maradt, hogy érdemes-e beülni a filmre. Megveszekedett Philip K. Dick és az eredeti Blade Runner rajongóinak ez kissé kérdéses, mert nem biztos, hogy így szeretnék viszontlátni rajongásuk tárgyát. Számukra legyen a mai napig vitatéma, hogy Deckard replikáns-e vagy sem, és ne robbantsa a képükbe egy újonnan jött rendező, hogy vannak ám nem rövidéletű Nexus modellek is. Ha valakinek nincsen házioltára az eredeti alkotásnak szánva, akkor már nyugodtabban beülhet a filmre, mert egy viszonylag jól összerakott, majdnem a végéig intelligens akció-sci-fit láthat. Az meg manapság elég ritka. Pláne két és fél órában. A Blade Runner 2049 nem tökéletes film, és nem is valószínűsíthető, hogy az elődjéhez hasonlóan még két változatban csiszolnak rajta, de a valaha készült legjobb hivatalos fanfiction. Egy mozijegy árát simán megéri.
Mindenféle izgalmas témában olvashattok tőlem az AG-n is.
