Jó tizenöt évvel a „Haláli hullák hajnala”, vagy éppen egy évtizeddel az első „Zombieland” után talán annyira nem érdekes, ha egy műremek a világvégét a vicces oldaláról próbálja meg bemutatni (az olyan komromokat, mint „Az utolsó ember a Földön” nem is említve). A Netflix mégis egy posztapokaliptikus sorozatot készített Daybreak címen az ugyanilyen néven futó képregény alapján, azzal az aprócska csavarral, hogy az atomháborút (nagyjából) csak a tinédzserek élték túl, így a megmaradt civilizáció egy túlburjánzott napközi és egy folyamatos házibuli édesgyermekévé avanzsálódott.  Ez meg talán csak akkor lehetne szórakoztató, ha hozzácsapnának egy kis „Parker Lewis sohasem veszít” életérzést. A huncut Netflix meg pont ezt csinálta.

Fél évvel járunk azután, hogy a bombák lepotyogtak az égből és az egész bolygó felnőtt lakossága vagy instant elpatkolt, vagy ghoulie-vá, olyan élőhalottá vált, ami alapesetben békésen ismételgeti az élete utolsó gondolatát (ami, amilyen zseniális, annyira beteg ötlet, elvégre ki ne szeretne olyan zombikat írtani, ami azt üvölti, hogy ócsó a farhát a tecskóban) egészen addig, míg elé nem kerül egy életben maradt emberfia, vagy mondjuk egy mutálódott óriásmókus, aminek berserk módba kapcsolva a nyomába eredhet, hogy felfalja. Ebben a világban él a kaliforniai Glendale-ben egyedmagával egy 17 éves srác, Josh Wheeler (Colin Ford), akinek a napjait az teszi ki, hogy kiskirályként összeharácsoljon minden földi jót, amire csóró középiskolásként csak ácsingózhatott. Fakultatív tevékenységként meg megpróbálja felkutatni a barátnőjét, Sam-et (Sophie Simnett), akinek az atombombák érkezésekor veszett nyoma.

Josh hónapok óta tartó kényelmes, sehova se tartó rutinját az töri meg, amikor egy hangos kiáltást hallva azt hiszi, hogy Sam kér tőle segítséget, ezért nagy bátran beront egy elhagyatott templomba, ahol a volt golfklub tagjaiba akad bele. Itt álljunk is meg egy pillanatra, mert egy posztapokaliptikus társadalmi berendezkedési gyorstalpaló következik. A világvégét túlélő fiatalok hogy máshogy osztanák fel a város romjait egymás között, mint amihez a középsuliban is hozzá voltak szokva: klikkesedve. Glendale így a pomponlányokból lett amazonok, a játék-geekekből alakult bérelhető bérgyilkosok (ne kérdezzétek), a celebeket kedvelő tinilányok, de leginkább a különféle sportokat űző csapatok martalékává vált.

A ranglétra csúcsán foglalnak helyet a túl sok Mad Max-et néző Stem punkok, amely csapat vezetője a szociopata, a sportolókat kemény kézzel vezető focista, Turbo. És el lehet képzelni, hogy az olyan, erőnlétet kívánó sportágak, mint az amerikai foci, a kosárlabda, vagy a hoki mellett hol helyezkedhetnek el a golfklub tagjai: hát eléggé legalul. A kisebbségi érzésüket a golfosok pedig szeretik azzal kompenzálni, hogy a még náluk is kisebbet szekálják, ez jelen esetben a 12 éves Angelicát (Alyvia Alyn Lind) jelenti. Josh teljesen véletlenül pont ezt a kislányt szabadítja ki a golfklub fogságából, hogy így hozzájusson az első csatlósához.

Hamar kiderül ugyanis, hogy Angelica Green minden, csak nem egy ártatlan kisangyal, és már a világvége előtt sem volt az. Elvégre csak a kőgazdag szüleinek köszönheti, hogy nem végezte valami javítóintézményben amiatt, hogy hőn szeretettel  imád dolgokat A, felgyújtani B, felrobbantani C, felgyújtani, aztán felrobbantani. Egy ilyen pszichopata piromán törpe segítsége pedig egészen jól jön az apokalipszis során. A kétfős csapathoz nem sokkal később csatlakozik, jobban mondva ráakaszkodik az iskola legnagyobb bully-jából autodidakta módon szamurájjá fejlődött Wesley Fists (Austin Crute), aki olyannyira pacifista módon bűnhődik a korábbi bűneiért, hogy nem hajlandó se élőn, se ghoulie-n élezni az amúgy pengeéles katanáját. Egészen kiváló kiegészítője így a gyáva Joshnak és a nem teljesen komplett Angelicának.

A trió pedig össze is akasztja a bajszát a Stem punkokkal, hogy aztán előlük menekülve a kisváros egyik, meglepően jó állapotban lévő bevásárlóközpontjában leljenek menedékre. Természetesen ennek nem örül az aranybányául szolgáló boltokat eddig magának kisajátító diáktársuk, Eli (Gregory Kasyan), aki ezután szinte a teljes évadbeli tevékenységét arra összpontosítja, hogy valahogy kipenderítse a királyságába betörő szemtelelen menekülteket (ezen tevékenységét olyan jól csinálja, hogy részekkel később már a fél iskola odatelepül). Az első pár epizódban még felkerülnek a sakktáblára olyan szereplők is, mint a radioaktív és vegyi támadást félig-meddig túlélő felnőtt, a biológiatanárból ghoulie-boszorkává változó Mrs. Crumble (Krysta Rodriguez), aki egészen ártalmatlan addig, míg vér szagát nem érzi; vagy éppen az egyik főgonosz, a motorosszerkós, gázmaszkos Baron Triumph, aki az egyszerű emberevő kannibál alakjából meglepően összetett gonosztevővé bontakozik ki a későbbiekben.  

A sztorija alapján a Netflix sorozata egy sima posztapokaliptikus cuccnak tűnhet, amibe első körben csak az visz némi életet, hogy a kölykök a világvégében is kölykök maradnak, tehát szépen lepárlódik a képernyőre a hétköznapi emberek mindenféle gondja és baja, amit betakar a még a radioaktív felhőzet alatt is szépek és fiatalok vagyunk cukormáz. Ami miatt mégis kiemelkedik valamennyire a Daybreak egy Walking „Baráttokközt” Dead közül, az az előadásmódja. Már a legelső percekben szembesülünk ugyanis azzal, hogy itt a negyedik falat nem csak áttörik a készítők, hanem pozdorjává zúzva füves kis sütikbe passzírozva lenyomják a nézők torkán. Az egy dolog, hogy Josh szeret kiszólni a nézőknek, vagy éppen a rendezőnek, de itt még a flashbackek is úgy néznek ki, hogy az egyik szereplő beleszól a múltidézésbe, ha szerinte nem teljesen úgy történtek a dolgok, ahogy a béna hajú főszereplőnk éppen előadja. Arról nem is  beszélve, hogy időnként nézőpontot váltva nem csak Josh, hanem a többi főbb karakter, sőt, a főbb gonoszok háttértörténét és a cselekvéseik mozgatórugóját is megismerhetjük, és ilyenkor bizony a mesélési mód is megváltozik.  Wesley-nél például kapunk egy rappelő narrátort, vagy Mrs. Crumble-nél átmegy a történet sitcomba, ahol élő röhögéssel alákeverve nézhetjük, ahogyan a zombi-boszi le akarja rágni éppen valamelyik diák arcát, mert rosszul felel a bioszórán.

A színészi játék, a látványvilág és még az elég kis költségvetésű CGI is korrektnek mondható. Annak ellenére, hogy ez nem az Altered Carbon vagy a Witcher, hogy a világ minden pénzét beletolja a Netflix, a készítők szemmel láthatóan arra törekedtek, hogy elhitessék velünk, egy élő, lélegző világban járunk, amit bár kissé letaroltak az atom- és biológiai bombák, mégis sütögetheti benne mindenki a maga kis pecsenyéjét, ha eléggé szemfüles hozzá.

Persze sok helyen láthattunk már hasonló koncepciót, a Daybreaket mégis amolyan agylekapcsoló kellemes élmény végignézni, annak ellenére, hogy néha direkte trash megoldásokkal és felerősített klisékkel operál. Ahogyan Josh, úgy a sorozat se szeretné megváltani a világot. Csupán képes magával ragadni, és egy pillanatra elgondolkodtatni, hogy egy atomháború belőlünk is kihozná-e a legrosszabbat (Turbo, Baron Triumph, de még Sam is), vagy pont ellenkezőleg, új lapként tekintenénk rá és megpróbálnánk az életünket és a személyiségünket is nulláról felépítve jobb emberként viselkedni (Wesley, Mrs. Crumble), vagy tojnánk az egészbe és csak magunkkal törődve élnénk a mának (Eli). Netalántán felgyújtanánk mindent, amit csak lehet á la Angelica. A sorozat erre nem ad választ, de a kérdést mindenképpen felteszi, így amellett, hogy szórakoztatja, még el is gondolkodtatja a nézőit.

U.I. Valamilyen csoda folytán a Daybreak nem csak magyar felirattal, hanem meglepően minőségi szinkronnal került be a Netflix-kínálatába. Plusz egy ok, amiért érdemes megtekinteni.