Lemony Snicket szörnyen förtelmes, vagy förtelmesen szörnyű regénysorozatából már 2004-ben készült egy hangulatos, bár a könyvektől erősen eltérő filmfeldolgozás, ami leginkább Jim Carrey túlzott ripacskodásáról és Emily Browning hajfelkötős mutatványairól volt emlékezetes. Aztán tavaly tavasszal elindult a Netflix sajátgyártású sorozat-feldolgozása, ami olyan volt, mintha Tim Burton és Wes Anderson együtt indult volna valami durva tripre. Pár napja pedig megérkezett a teljes második évad Olaf gróf és a három árva balszerencsés ténykedéséről.
Miután megmagyarázhatatlan és eléggé véres módon elfogytak a számba vehető gyámok, a Baudelaire gyerekek egy roppant vidám bennlakásos iskolában folytathatják a bujdoklást az örökölt vagyonukra pályázó gonosztevő (és amatőr színész, meg az elmaszkírozás nagymestere) Olaf gróf (a felismerhetetlenségig elcsúnyított Neil Patrick Harris) elől. Bár a szigorú brit oktatási intézményekre hajazó iskolában nem leányálom az élet (a gyerekeknek az árvák számára fenntartott vityillóban kell lakniuk, de ha új szerencsétlenek jönnének, akkor szintet léphetnek és beköltözhetnének a lomtárba), hamarosan új barátokra lelnek a Quagmire-hármasikrekben, akik szintén elvesztették a szüleiket egy háztűzben a harmadik testvérükkel egyetemben. Nem mellesleg náluk van a titokzatos messzelátó másik fele, amit összerakva és megfejtve talán lehull a lepel a két család közös titkáról. Ennek természetesen nem örülne a minden lében kanál gróf, és magát Genghis néven tesitanárnak álcázva ott szívatja szerencsétlen gyerekeket, ahol csak tudja.
Ebben a szokásos bűnbandája/színtársulata mellett nagy segítségére van az intézmény igazgatója is, akit jobban érdekelnek a hegedűszóló koncertjei (nem mintha tudna játszani a hangszeren), mint a diákjai sorsa. A felnőttek közül egyedül a helyi könyvtáros, a könyvekhez képest jelentősen átalakított szereppel bíró Olivia Caliban (Sara Rue) és Larry (Patrick Breen), a nagyon titokzatos szervezet nagyon titokzatos, általában pincérként felbukkanó tagja segíti a Baudelaire árvákat valahogy túlélni a gróf legújabb tervét. Aminek a részleteit nem fejteném ki, elvégre az iskolai kaland a megszokottak szerint csupán két részt tesz ki a tízből, és nem maradna sok izgalom, ha tovább mesélném a történetet.
Annyit talán elmondhatok, hogy jó szokás szerint a grófék csipetcsapata lebukik a „fejezet” végére, így mind ők, mind az árvák továbbállnak újabb kalandok felé. Ebből is sejthető, hogy az írók, bár nem teljesen szabatosan, de követik a regények felépítését. Tehát egy ideig, ahogyan az előző évadban is, nem látunk mást, mint hogy a gyerekek új gyámok fennhatósága alá kerülnek (akik szokás szerint nem teljesen normálisak, de már a jóhiszeműség se nagyon mondható el róluk az első évadbeliekkel szemben), megjelennek a grófék, álcázzák magukat a helyi viszonyoknak megfelelően, hogy aztán megpróbálják rátenni a kezüket a fiatalokra meg az örökségükre. Aztán lassan elkezd megváltozni a történet felépítése. Egyrészt az évad harmadik részében Olafhoz csatlakozik kivételesen nem alsóbbrendű beosztottként, hanem teljes értékű gonosztevőként Lucy Punch karaktere (nem árulom el a nevét, mert spoiler lenne), aki némileg felborítja az eddigi menetrendet: mivel ő kőgazdag, neki nem az örökölhető vagyonra, hanem teljesen másra fáj a foga.
Másrészt Olaf rájön, hogy az nem eléggé jó módszer, hogy mindig elteszi láb alól az árvák gyámjait (elvégre van, hogy egy teljes falu tölti be a pozíciót), sokkal hasznosabb, ha befeketíti az ifjú Baudelaire-éket, így senki se fog hinni nekik. Ebből adódóan az évad utolsó harmadában felborul minden, és az eddigi menetrend lecserélésre kerül egy elvont road-tripre, ami során a gyerekeknek valahogy tisztázniuk kell magukat, meg kell találniuk az elrabolt barátaikat, és meg kell fejteniük elhunyt szüleik titkos szervezetének, a V.F.D-nek a titkait. Ebben segítségükre lesz a könyvtáros hölgy és Larry mellett Lemony Snicket testvére, Jacques (Nathan Fillion sziporkázik, mint mindig) is. A megváltozott történetmesélés miatt az évad ezen része talán kevésbé kiszámítható, mint az előtte lévő epizódok, így amellett, hogy jól szórakozunk, még lehet egy kicsit izgulni is rajta. Ahogyan a teljes évadon is. Az első szezon talán egyik legnagyobb gondja volt, hogy ha nem is teljesen ugyanúgy, de a háromnegyedével már találkozhattunk kicsivel több mint egy évtizede a mozivásznon, így nem sok izgalommal szolgált (a könyvek ismerőinek meg pláne, de most maradjunk a filmnél, mint médiumnál). Maximum a sötét humornak és a kedvelhető alakításoknak köszönhető, hogy érdemes volt átverekedni magunkat az eddig még meg nem filmesített történetrészekig. A második évaddal ugye már nincsen ilyen probléma, teljes mértékben most láthatjuk először mozgásban az általa elmesélt történetet.
Ha már színészi játék, az most is egészen kiemelkedőre sikeredett, mind a direkte ripacsra vagy idiótára vett felnőtt szereplőknél, mind az egyedül épeszűnek tűnő gyerekeknél. Olaf gróf és szedett-vedett bandája hajszálpontosan ugyanolyan, mint amilyen az első etapban volt: gonoszak, hótbuták és néha viccesek. Míg az előbbi mindvégig sziporkázik és nagymértékben viszi a show-t (Mr. Harris még egy jól időzített „Így jártam anyátokkal” poént is ellő, amit azért nagyon nem láttam jönni), addig az utóbbiak valószínűleg a temérdek új karakter jelenléte miatt mintha némileg háttérbe lennének szorítva (amit leginkább a kampókezűnél sajnáltam, ő talán a legjobb fej közülük). A legtöbb változás és fejlődés a gyerekeknél vehető észre. Már nem csak az eddigi sablonjaikat kellett hozniuk, miszerint van a gyors eszű Violet (Malina Weissman), a sokat olvasó Klaus (Louis Hynes) és a folyton szarkasztikus gügyögéseket produkáló Sunny-csecsemő (Presley Smith), hanem a történetmesélési ciklus megtörésével a viselkedésük is új irányokat vesz. Lehetne mondani, hogy karakterfejlődésről van szó az esetükben, de maximum negatív előjellel. A jól nevelt, alapvetően jóhiszemű fiatalok az évad közepére szinte csak magukkal törődő, a céljaik iránt akár másokon (de legalábbis azok érzelmein) átcsörtető, közel olyan érzéketlen alakokká válnak, mint amilyen negatív képet pont a gróf próbál elterjeszteni róluk. És ezt a legeslegvégéig észre se veszik magukról. Szerencsére ez egy erkölcsi tanmese, minek köszönhetően azért megállnak, mielőtt egy valódi gonosztettet elkövetnének (de nem baj, Olaf gróf bármikor kész átlökni őket a határon).
Az évad hangulata mintha jóval sötétebb lenne, mint az első esetében. Ez leginkább amiatt lehet, hogy bár mintha kevesebb lenne a balszerencsés esemény, amikor azok bekövetkeznek, már egy jól felépített, egészen megkedvelt karakterrel történnek meg és nem valamelyik random gyámmal, akik csak eleve azért vannak a sztoriban, hogy Olaf kikészítse őket. A borús hangulatra erősít a látványvilág is, ami ugyanolyan ötletesre és sajátosra sikeredett, mint az előzményben. Méghozzá nem véletlenül: az egyik showrunner nem más ugyanis, mint Barry Sonnenfeld, akinek nem csak a Men in Black látványvilágát, hanem az Addams Family-jét is köszönhettük. Kár, hogy szemmel láthatóan csökkentett költségvetésből dolgozhattak a trükkmesterek, ami a könnyen észrevehető épített díszletekben és a sokszor fapadosnak tűnő CGI-ben látszik a leginkább. Még szerencse, hogy a varázst a helyére zökkenti a zenei anyag, ami a sok borús dallam mellett a két részenként átalakuló főcímből és a gróf zseniális kornyikálásaiból áll össze. Inkább amolyan Lemony Snicket-féle sajátosság, mintsem negatívum, de nem árt némi elvont látásmód a sorozat felhőtlen élvezetéhez. Ebben szerepet játszik az is, hogy az eredetileg gyerekeknek írt alapanyagból dolgozó mű teli van sok olyan gyermeteg bugyutasággal, amitől egy felnőtt csak forgatja a szemét, ellenben dúskál az olyan eseményekben is, amiktől meg ha egy fiatal nem is áll meg a fejlődésben, de elindul némileg hátrafele benne, az tuti. Emiatt kissé nehéz belőni a célközönséget, de a gyermeteg lelkű felnőttek meg az érettebb fiatalok biztos nagyon élvezik. Erre pedig a második évadban 5 könyvnyi, 10 részben előadott történet átélésében van lehetőségük (jövőre érkezik a maradék regényt tartalmazó harmadik évad, aztán tuti nekiállnak az előzmény trilógia feldolgozásának is).
Tehát a Balszerencse áradásának második évada egy hangulatos, összességében szórakoztató alkotásra sikeredett, ami bár néha ide-oda ingadozik a mélydepressziót okozó és a roppant debil történések között, mégis egy kellemes élmény lehet mindenkinek, aki leül elé. Mondjuk, az élvezetét némileg megnehezítheti, hogy viszonylag komolyabb angol ismeret szükséges hozzá; nem irigylem azt az egyetemistát, akinek például Lemony Snicket nyelvtörős mondatait kell majd magyarra ültetnie a Netflix megbízásából.
