Nem fogtok szeretni, de azt kell mondanom, hogy az Igazság Ligája nem jó film. Ami még problémásabbá teszi a megítélését, az az, hogy nem is rossz film. Egyszerűen olyan sótlanra és szürkére sikeredett szegény, hogy nem elég gyengus ahhoz, hogy a következő két oldalban savat köpködhessek rá, de nem lett annyira szórakoztató sem, hogy az erényeit hosszan tudjam ecsetelni. Igazán hálátlan feladat lesz elemezni :).
Figyelem! A poszt egy spoileres kibeszélő, mindenki csak saját felelősségére olvassa!
Szpójler: Superman (Henry Cavill) halott. Bár a sejtjei képtelenek lebomlani a mi Földünk földjében, az Acélember teljes mértékben élettelenül nyugszik a Clark Kent fejfa alatt a mindenféle csicsát nélkülöző fakoporsójában. A bolygónkat védelmező kriptoni félistenségnek a képből való távoztával a planéta szabadpréda lett mindenféle, mélyűrből meg más dimenziókból érkező gonosztevők számára, ezért Batman (a mi Gézánk) úgy dönt, hogy ideje lenne felállítani egy igazságtevő szupercsapatot (azt nem tudni, hogy az Öngyilkos Osztag idején merre nyaralt, és miért nem kezdett már akkor neki a toborzásnak). Meg is keresi a csudajónő Dianat (Gal Gadot), aki először nem akar csatlakozni a deres halántékú Bruce Wayne-hez, aztán a kalapácsfejű főgonosznak az amazonok szigetén történő felbukkanása és ott gyorsan elkövetett rettentően szörnyű cselekedetei hatására meggondolja magát.
Utána felkeresi Barry Allant is, alias a Flasht (Ezra Miller), aki annyira agyonunja az átlagemberinél ezerszeres bioritmusa miatt az életét, hogy abban a töredékmásodpercben lecsap a lehetőségre, amint Bruce megvillogtatja neki batarang hajító tudományát. Következik a sorban a szőke ficsúrból a filmvászonra loboncos hajjal, felpumpált izmokkal újraálmodott Arthur Curry (Jason Momoa), aki egyáltalán nem akar csapatjátékost játszani, de ő is meggondolja magát a kalapácsfejű főgonosz Atlantiszban történő felbukkanása és ott gyorsan elkövetett rettentően szörnyű cselekedetei hatására. Mindeközben a Csodanő megpróbálja beszervezni a helyi bádogembert, Cyborgot, aki annyira utálja önmagát meg a világot, hogy a háta közepére kívánja a csapatépítést egészen addig, amíg fel nem bukkan a kalapácsfejű főgonosz, hogy gyorsan rettentően szörnyű cselekedeteket kövessen el a fiú apja kárára (hmm, ez a film mintha kifejezetten ismételné önmagát).
Ahhoz, hogy a kissé nehézkesen összeverbuválódott Igazság Ligája meggátolja mindenféle ármánykodásában a fura kobakú Steppenwolfot (aki amúgy az 1972-es képregényes megjelenésével Superman egyik legfontosabb ellensége és a nevezetes Darkseid nagybátyja; kár, hogy itt a tök semmilyen, a világot kábé csak azért elpusztítani akaró gonoszt adja, mert nincsen éppen jobb dolga) valahogy fel kell támasztani a holtából az Acélembert (elvégre a nézők mindenképpen szeretnék látni Mr. Cavill CGI-jal levágott bajszát). Még szerencse, hogy Cyborgon keresztül a csapathoz kerül a három, hatalmas energiával rendelkező anyakoca, akarom mondani Anyakocka egyike (amelyeknek a felkutatásáért érkezett Steppenwolf a békés bolygónkra eredetileg), amit Flash egy jól irányzott áramütéssel jól be is bikáz, Superman meg kissé amnéziásan és rettentő dühösen is, de visszatér eme árnyvilágba. Az itt következő jelenetnél az eddig a DC rajzfilmek szintjét alulról nyaldosó film megtáltosodik, és olyan látványosan mutatja be, ahogy a berzerker-módba kapcsolt Clark Kent játszva döngöli a földbe a többi szuperhőst, hogy mindvégig azon agyaltam közben, hogy marhára kéne egy ilyen színvonalú Injustice mozi. Sajnos az örömködés nem tart sokáig, némi kitérő után már csak a jók versus rosszak összecsapása van hátra a direkte nem Csernobilnak elnevezett Csernobilban, ami egészen csak addig érdekes jelenet, míg a végül magához térő Superman meg nem jelenik, és a kisujját alig megerőltetve gyorsan le is zavarja Steppenwolfot. És ezennel vége is a Justice League-nek, a sokat várt Darkseid felbukkanás sajnos a vágóasztalon végezte; maximum valamelyik későbbi filmben várható a képregények ikonikus főgonoszának megjelenése, hogy aztán kacagva kenje el a Liga tagjainak a száját.
A pár mondatban elmesélhető, ezerszer látott sablonokra épülő sztori ellenére a Justice League szerethető lenne, ha nem az motoszkálna mindvégig az ember fejében a nézése közben, hogy 6 évtizednyi képregény és ki tudja, hány tucatnyi rajzfilm után csak ezt tudták a Warnernél összehozni a két legjobb képregény-film rendező, Zack Synder és Joss Whedon kooperációjában? Az egész nagyjából olyan, mintha leült volna két 8 éves a játszótéren felsorakoztatni a szuperhősös játékfiguráit, hogy aztán egy gyorsan kitalált, pár képregényből összeollózott, csak a szívet-lelket kihagyó sztori kiötlése után Mortal Kombatosat játsszanak a bábuikkal („Bibi, az én Aquamanem tud beszélni a halakkal!”; „Bibibi, az én Batmanem szuperereje meg az, hogy kőgazdag!”). Az egész filmben semmi olyat nem láthatunk, ami ne lett volna már más DC-s vagy marveles moziban benne. Mégis a comics-rajongók talán élvezni fogják, hogy kedvenceik először szerepelnek együtt a vásznon (kivéve ugye Batmant és Supit, de azt a bizonyos filmet mindenki próbálja elfelejteni), és a kissé sótlan tálalás ellenére még mindig jobb, amit látnak, mint például az Öngyilkos Osztag. A mérleg nyelvét középről talán a humor mozdítja el egy kicsit pozitív irányba. Szerencsére Thor: Ragnarök szintű debilséget azért nem tapasztalunk, de akad néhány jelenet, amin el lehet mosolyodni. Ezek nagy része Barry Allenhez köthető, aki annak ellenére, hogy megkapta a klasszikusan szomorkás eredettörténetét, sokszor úgy viselkedik, mint egy infantilis gyerek. Ami érdekes, hogy az alapvetően morózus Aquamannek, és az eddig eléggé nulla személyiséggel megáldott Acélembernek is jót tett ez a könnyed, humoros beszólásokra épülő hangvétel. Simán jobb és élvezhetőbb a film, mint mondjuk a Bosszúállók második része (csak hogy legyen egy kis példa a másik oldalról is).
A színészi játék teljesen illik a sztori minőségéhez, senki se fog érte Oscart kapni, de tökéletesen elhiteti a nézővel, hogy Batmant, Supermant meg a többieket látjuk, és nem csak nekik beöltözött pár sztárt. A sorból kiemelkedik Ezra Miller, aki pont annyira adja a debilt és a ripacsot, hogy nem válik idegesítővé (szemben például Jesse Eisenberg Luthorjával; még szerencse, hogy ő csak fél percig szerepel az egyik stáblistás jelenetben). Ben Affleck is az utóbbi évek legjobb Batmanét hozza, aki tényleg olyan, mintha a képregények lapjairól vagy az Arkham-játékokból lépett volna elő. Gal Gadot ugyanazon a szinten van, mint a Wonder Womanban, Jason Momoa-ról pedig ennyi alapján nehéz eldönteni, hogy jó Aquaman lesz-e belőle; mindenesetre tud morcosan nézni, meg vasvillát lóbálni. Amíg nem láttam a filmet, addig azt hittem, hogy a Thor 3-beli Hela lesz az idei felhozatal legsablonosabb gonosza, de Ciarán Hinds Steppenwolfja még őt is alulmúlja. Nagyjából annyi lehetett a rendezői utasítás hozzá, hogy nézzen ki a fejéből összevont szemöldökkel, és nagyokat kurjantva csapjon oda időnként minden szembejövőnek a hatalmas kalapácsával.
Hogy a sok negatívum után némi pozitívumot is írjak: a film zenei anyaga kifejezetten erősre sikeredett. Jó ötlet volt Danny Elfmant leszerződtetni, aki egy halom szerethető új dallamot szerzett, de kellemes volt hallani az olyan klasszikusának az újrafelhasználását is, mint az 1989-es Batman témája. Az OST mellesleg csak úgy hemzseg a best of szuperhősös filmzenéktől. Szintén felbukkannak ugyanis dallamok a Superman Returnsből és a ’90-es évek elején játszott Flash-sorozatból is. A CGI is teljesen profi, olyan, amit egy mai blockbustertől elvárhatunk. Ez alól talán kivétel a film utolsó harmada, ahol valószínűleg sok utánforgatott jelenetet láthatunk, és a trükk-mágusoknak nem volt elég idejük a film többi részében lévő szinten kidolgozni az effekteket. Összességében az Igazság Ligáját csak a legelvetemültebb fanoknak tudom ajánlani, bár valószínűleg ők is inkább valamelyik egészestés DC-rajzfilmet veszik elő helyette, ha mozgóképen szeretnék látni a kedvenceiket; azokban legalább viszonylag jól kidolgozott sztorikat izgulhatnak végig.
Mindenféle izgalmas témában olvashattok tőlem az AG-n is.
