Az amerikai szerepjátékgyártó stúdió, az Obsidian fennállása 15 éve alatt mindig is a Bioware árnyékában tevékenykedett, vagy B kategóriás játékokat fejlesztett különféle kiadók számára. Mégis szinte mindegyik RPG-jének megvolt az a sajátságos hangulata, ami miatt sokan a mai napig odavannak egy Knights of The Old Republic 2-ért, vagy egy Fallout: New Vegas-ért. A csapat pár éve tért vissza az erősen retró élményre építő saját IP-jükkel, a Pillars of Eternityvel, most pedig mintegy utolsó saját alkotásukként egy űr-western hangulatú szerepjátékkal jelentkeznek, mielőtt a Microsoft befogná őket Minecraft RPG-t gyártani.
Az Outer Worlds-ben fogták mindazt, amiben a legjobb a stúdió, így kis túlzással simán elmondható róla, hogy akár KOTOR 3-nak, vagy New Vegas 2-nek is elmehetne, de ne ugorjunk ennyire előre. A játékban egy alternatív 24. században (a történelem valahol 1901 körül szökkent új irányba), egész pontosan 2355-ben járunk. Az emberiség akkorra már közel egy évszázada hatalmas, lefagyasztott telepesek százait szállító űrhajókat küldött ki az űr-rózsa minden irányába. Mi a Halcyon rendszerben járunk, ahol nem valami idilli a telepes lét, ugyanis a terraformálás szinte egyik bolygón se sikeredett valami fényesre a helyi erőszakos flóra és fauna miatt, a kolóniák feletti hatalmat pedig a különféle cégkonzorciumok gyakorolják. Utóbbi azért probléma, mert minden lakosnak kötelező valamelyik céghez leszerződnie a teljes családjával együtt, különben száműzötteknek számítanak, akik nem részesülhetnek a vállalatok által felügyelt olyan erőforrásokból, mint lakhatás, gyógyszer, élelem és ivóvíz, vagy egyáltalán, egyes esetekben a belélegezhető levegő.
A számkivetettek közé tartozik Dr. Phineas Welles is, az őrült tudós, aki rátalál a 70 évvel ezelőtt eltűntnek nyilvánított telepeshajóra, a Hope-ra, ahol az emberiség legjobb tudósai, művészei és legnagyobb koponyái alusszák jeges álmukat. Welles némi kísérletezés után sikeresen feléleszti az egyik lefagyasztott férfit, nőt, vagy szakállas nőt (igazán mélyreható karaktergenerátorral rendelkezik a játék), akinek a bőrébe bújhat a játékos. A mi dolgunk lesz a rendszert bejárva egyrészt mindenki csicskájaként halomnyi érdekesebbnél érdekesebb bút meg bajt megoldani (vagy csak lecsapni az összes kuruttyulót, aki hozzánk szól; egy Obsidian szerepjátékban bármikor egy Postalban vagy GTA-ban érezhetjük magunkat, csak ne felejtsünk el menteni előtte); másrészt felfejteni a nem túl izgis fő történetszálat, miszerint a cégek közös vezetése, a Board milyen naaaaagyon gonosz dologban mesterkedik a háttérben. A fő történet nem érdemel sok szót, tényleg kimerül abban, hogy a nagy gonosz szupervállalat nagy gonosz vezére csak a saját maga érdekét nézi, és tojik sokmillió embertársa sorsára.
Ellenben a mellékküldetések rettentő szórakoztató kis sztorikkal tudnak rendelkezni, amik nagyon szépen feldobják a „menj ide, hozz el valamit, vagy ölj meg valakit” játékmenetet. Van itt minden, a randizni kívánó, de mindig olajszagú gépészlánytól kezdve a kannibálok áldozatául esett munkáson át egy kisebb vállalat paranoid vezetőjéig, aki meg van győződve róla, hogy a naprendszer minden baját az okozza, hogy a még senki által nem látott ufók ki akarják túrni az állásából. A játék sava-borsát mindenképpen ezek a mellékküldetések adják, amelyekből a játék elején embertelen mennyiség választható. Kár, hogy a második felére erősen megcsappan a jelenlétük. Belevetve magunkat a kalandokba első körben kiválaszthatjuk leendő hősünk külalakját, amit meglepően sokféle csúszkával alakíthatunk a nekünk tetszőre. Utána pedig eldönthetjük egy halomnyi debil kaszt közül, hogy mégis mihez értsen jobban őkelme. Persze nem kötelező a megadott keretek között maradni, már rögtön a legelső szintlépéskor elmehetünk másfele a kiosztható pontokkal, ha mégse tekikatonák, hanem mondjuk kompúter-hekkelő mágusok szeretnénk lenni.
Amúgy ha megfogadtok egy jó tanácsot, érdemes minél hamarabb minél magasabb szintre fejleszteni a különféle dumálós és tudományos képességeket, mert ha nem rambó-üzemmódban szeretnénk lezúzni a Halcyon-rendszert, akkor hatalmas szükség lesz rájuk. Konkrétan még a játék legutolsó boss-át is agyon gyalázhatjuk szavainkkal a lézerpuskánk helyett, ha megfelelő szinten van hozzá a dumálókánk. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg küldetést egyszerűbben lehet megoldani a magas beszéd-, hekkelős és lopakodós képességekkel. Persze, ha valaki a bicepszeit szeretné használni a beszélőkéje vagy a szürkeállománya helyett, akkor a közelharci és távolsági harcászati képességek pontjait kell az egekbe tápolnia.
Értékeinket szintén erősíthetjük, de akár még gyengíthetjük is a felvehető páncélruhákkal és sisakokkal. Ugyanis általában az a páncél, ami magas védelmi értékkel rendelkezik, erősen csökkenti mondjuk a hekkelési vagy a társalgási értékeinket (utóbbinál még azt is figyeli a játék, hogy ha martalóc ruhába bújunk, akkor a jólszituált kolónialakók nem fognak valami nagyon barátságosan hozzánk állni). Egy nagyobb rakásnyi gyilokeszközt is összeszedhetünk kalandjaink során. Találhatunk mindenféle ütlegelős dolgot a kisbaltától kezdve a dorongokon keresztül egészen a sci-fi-s buzogányokig. Tűzfegyverekből is egészen nagy választék áll a rendelkezésünkre, mint például kispisztoly, shotgun, karabélyok, távcsöves puskák, gránátvetők, lézerfegyverek vagy éppen az olyan különleges cuccok, mint az agykontrolos ketyere, vagy a zsugorító sugár.
A játékmenet attól függően, hogy harcias vagy békésebb metódust választunk, nagyjából abból áll, hogy végig hallgatjuk, mit is akarnak tőlünk az NPC-k, odamegyünk a GPS-es zöld jellel mutatott helyszínre, azt kipucoljuk, vagy végig lopakodjuk, bezsebeljük a küldetés teljesítéséhez szükséges tárgyakat, vagy lenyomjuk a kívánt kapcsolókat, aztán visszaiparkodva a megbízónkhoz bezsebeljük a pénz-, tárgy- és XP-jutalmunkat. Tehát nagyjából olyan, mint egy 20 évvel ezelőtti Baldur’s Gate, egy 14 évvel ezelőtti KOTOR, vagy egy évtizede megjelent valamelyik 3D-s Fallout. Ami miatt mégis érdekes lehet ez a retró-játék, az a fentebb is említett minőségi írás, amibe beletartoznak a meglepően könnyen megszerethető karakterek is. Az persze alapvető, hogy a hozzánk vetődő jómadarak közül azt a kettőt rakjuk a csapatunkba, akiknek a személyisége vagy a háttérsztorija megfog minket. De a küldetések során felbukkanó szereplők is inkább tűnnek húsvér embereknek, mintsem pár szép textúrának és poligonnak. Vágyaik, gondjaik vannak, kedvelik a játékost vagy félnek tőle (ami attól függ, hogyan viselkedtünk a játékban az adott helyszínen).
Emiatt pedig néha kifejezetten nehéz döntéseket kell hoznunk a történet egyes pontjainál. Például rögtön az első helyszínen, a Bolderlands játékok ihlette Edgewaterben választanunk kell, hogy a helyi telepesek érdekeit szem előtt tartó, de mégis a cégekhez köthető városvezető, vagy az önállósodott renegátok nagytapasztalatú tudós irányítóját kultiváljuk-e. A döntésünk pedig kihat a kolónia teljes jövőjére. Ugyanígy kell megint választanunk a későbbiekben a No Man’s Sky-ból szalajtott Monarch bolygón, hogy az eleve a mi tevékenységünk miatt kialakuló polgárháború melyik térfelére állunk. És ámbár örök pacifistaként megpróbálhatjuk elsimítani az ellentéteket, de ez csak időhúzás: ahogy a való életben, itt sem sumákolhatjuk el fontos és nehéz döntéseink meghozatalát. Az utolsó nagyobb településen, Byzantiumon, ami mellesleg annyira tömve van art deco stílusjegyekkel, mintha a Bioshock Rapture-je végre kikerült volna a szárazföldre, sajnos már nem nagyon bővelkedünk ilyen súlyos döntésekben. Ellenben akár beverhetjük a főgonosz képét már előre anélkül, hogy tudnánk, ő mozgatja a szálakat.
Sajnos a játék utolsó harmada nagyon vérszegény küldetések szempontjából. Az egésznek olyan hangulata van, mintha a Microsoft közölte volna a fejlesztőkkel, hogy „tökjó, hogy megvettünk titeket, meg minden, de most már nagyon gyorsan fejezzétek be ezt az űrveszternes valamit”. Amilyen szépen aprólékosan építkezett előtte a játék, annyira összecsapottnak érződik a végére. Alig van néhány mellékküldetés, és azok is rövidkék (előtte meg egy halommal teljesíthettünk belőlük nagyobb bolygónként), a fő történeti szál meg konkrétan olyan 3 órával később befejeződik mindenféle csinnadratta nélkül, miután kiderítjük, mégis ki is áll a Board machinációi mögött. SPOILER: az olyan fontos kérdés mellett meg szépen el is megy a befejezés, hogy mégis mi történt a Földdel, miért nem lehetséges felvenni a kapcsolatot évek óta az anyavilággal. Emiatt az összecsapottság miatt pedig eléggé felemás lett netszerte a játék megítélése, amellett, hogy a retró játékmenetet kedvelők vakulásig rajonganak érte.
Ha már felemásság: a grafikai megvalósítás is inkább korrekt, mintsem szép. Az egyszem Byzantiumon kívül sehol sem fogjuk úgy érezni, hogy odatették volna magukat a fejlesztők, az meg pláne ciki, hogy ahogy fentebb is írtam, az egyes helyszínek teljes mértékben olyanok, mintha más-más játékból kölcsönözték volna őket. Arról nem is beszélve, hogy az indie alkotások átka, a kis költségvetés néha nagyon rányomja a bélyegét a látványra. Rettentően ismétlődő elemekből épülnek fel az egyes bolygók. Erre a legjobb példa, hogy a Monarch-beli vadon teli van szórva minden idők leggusztustalanabb gombájával, ami annyira csak látványelem, hogy még interakcióba sem lehet lépni vele, pedig egy idő után lángszóróval égettem volna fel legszívesebben az ilyen ültetvényeket. Nem baj, legalább a textúrák meg az Unreal 4-es engine effektparádéja emeli majd a színvonalat. Hát nem. A textúrázás teljesen jó egy évtizeddel ezelőtti szinten mozog, alig hittem el, hogy egyes helyeken mennyire mosottas minden, ha egy méternél közelebb állva nézem a falat vagy a tereptárgyakat. Egyes egyedül a fontosabb szereplő ruhájának a felülete lett szemkápráztatóan kidolgozva. Hogy miért nem lehetett mindent ilyen aprólékosan elkészíteni, az rejtély. Az effektek legalább tényleg frankók, a lézerfegyverek egészen látványosak, az olyan apróságok, mint hogy por szállingózik az öregecske űrhajónk folyosóin, meg egészen megkapóak.
Az audiószekció a grafikával szemben beleköthetetlenül jól sikerült. A zenék változatosak és kellemesek, a főmenü röpke 7 perces aláfestő trackjét a végtelenségig tudnám hallgatni, ahogyan a bolygókon szóló melankolikus vagy éppen hogy ellenkezőleg, vérpezsdítő űr-westernes számokat is. A szinkron is profi munka. A főbb karakterek tökéletes színészi játékkal rendelkeznek (Parvati cuki hangja volt a kedvencem), de még a legutolsó NPC is hihetően szólal meg. A fegyverhangok és egyéb effektusok szintén a helyükön vannak.
Az Outer Worlds a maga nemében roppant szórakoztató alkotás. Annak ellenére állítom ezt, hogy néha már-már egészen pofátlanul nyúl a klasszikus PC-s szerepjátékokból és egyéb játékból stílus- és játékmenetbeli elemeket. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy összeszedte mindazt, ami azokban az elmúlt 20 év során működött, és egy sajátos mixben összekeverve tálalja a nagyérdemű elé.
A játékmenet egyes részei (a párbeszédtechnikák, az utazáshoz szolgáló hajó, a debil robotok) miatt tényleg olyan, mintha egy modernizált KOTOR lenne, a belsőnézetes játékmenet és a reflexekre építő harcnak köszönhetően mintha csak egy újabb Falloutot látnánk benne. Aki szeretne egy retró, de valamennyire mégis modern akció-RPG-t játszani, annak mindenképpen érdemes tennie egy próbát vele. Pláne, hogy viszonylag olcsón be lehet szerezni a Game Passnak köszönhetően mind PC-n, mind Xbox One-on. Kicsit kevesebbet, mint egy mozijegy árát meg simán megér a jó 30 órás kaland.
U.I. Ha valaki volt olyan bátor, hogy direkte rambózva, vagy gonoszkodva verekedte át magát a Halcyon rendszeren, az nyugodtan megoszthatja a tapasztalatait a komment szekcióban velünk.
