A világ egyik legmeghatóbb játékának számító To the Moon alapvetően egy kerek, lezárt történet. Egy kiválóan kitalált lore-ral rendelkező, szomorú családregény; szinte a szentségtörés kategóriába tartozik, hogy folytatás készüljön hozzá. Ennek ellenére a Freebird Games az évek során több apró mini-sztorit fűzött hozzá Kan Gao kitalált világához, így csak idő kérdése volt, hogy elkészüljön az első, teljes értékű új rész, a Finding Paradise. Vajon sikerült az előd szintjéhez méltó kalandot alkotni, vagy csak egy újabb bőrlehúzás lett az új játék? Lent kiderül.
Mielőtt nekiállnánk a játék elemzésének, fontos kiemelni, hogy a tavalyi év végén megjelent mű nem csak a To the Moonhoz, hanem a zseniális, ingyenes mini-részhez, a Bird Story-hoz is szorosan kapcsolódik (sőt, valamennyire szorosabban, mint a Moonhoz). Érdemes azoknak beszerezniük, akiknek kimaradt eddig valamiért.
Visszatérve az új kalandhoz: valamikor a közeljövőben járunk, egy olyan modern korban, ahol gyakorlatilag nem létezik boldogtalan ember, ugyanis a halála előtt mindenkinek (ha van rá pénze) lehetősége van igénybe venni a Sigmund Corp. memória-átíró szolgáltatását. Magyarán, ha van bármi, amit a legszívesebben elfelejtene, vagy máshogy alakítana az élete során a delikvens, akkor a cég szakemberei új, az eredetinél merőben kellemesebb emlékekre cserélik le a kellemetleneket („mi lett volna, ha” gondolatai meg valószínűleg az emberiség 99 %-ának vannak).
A vállalat két legtrehányabb, legkedveltebb emlékkészítője, Dr. Eva Rosalene és Dr. Neil Watts egy sajátos esetet kap a volt repülőgép-pilóta, Colin Reeds személyében (igen, a madaras Colin), akinek a kérése egy igazi paradoxon: úgy szeretné megélni a tökéletes életet, hogy semmi változtatás ne történjen az emlékei között. A két profi emléktúrónak pedig már a mi irányításunk alatt kell valahogy teljesítenie a kérést, ami nem lesz egy egyszerű feladat, már csak azért sem, mert az idős férfi a Bird Story-ból kiindulva néha egész érdekesen képes kezelni a valóság és az álmok vékony mezsgyéjét (spoileres példákat nem írnék, mert a Finding Paradise legjobb része a története és annak előadásmódja, tessék mindenkinek magának felfedezni azt).
A játékmenet egy-az egyben ugyanolyan, mint amilyen a To the Moonban volt. Mármint a játék két-harmadában. A két jómadarat irányítva haladunk szépen az emlékek között, és átélve a fontosabb történéseket kis energiagömböket gyűjtögetünk, amiket felhasználva nyithatunk átjárót a következő emlékhez (maga az átjáró megint egy hóteccerű logikai mini-játék, ami az első pár órában még szórakoztató tud lenni, de a végén már komolyan képes megizzasztani az embert). Ahogy elmélyülünk Colin memóriájában, igen hamar kiderül, hogy valami nincsen rendben.
Normál esetben az emlékezet felfűzése úgy működik, hogy a Sigmund emberei az idős kortól kezdve haladnak a fiatalabb korból származó emlékek felé mindaddig, míg meg nem találják a páciens azon szomorú élettörténését, amit el kell törölni, vagy megváltoztatni a boldog befejezés érdekében. Itt pedig felváltva követik egymást az öregkori és a gyerekkori emlékek (egyszer a madárkaland-beli időbe is eljutunk pár percre :) ), ami akár egy kisebb rendszerhiba, de akár egy nagyobb probléma jele is lehet. Az anomália okára egészen a történet legvégéig nem derül fény, de akkora már annyira elszabadul a káosz, hogy majd kapkodjuk a fejünket, hogy mi miért is történik.
A játék irányítása maradt a hagyományos point and click metódus (azért 2018-ban elfért volna gamepad támogatás is). Annak ellenére, hogy az RPG Maker-es kinézetnek hála pár pillanatra egy 16 bites szerepjátékba képzelhetjük magunkat, amikor először leülünk elé (emlékszem, hogy a To the Moon erre még rá is játszott annak idején egy ál-harci jelenettel), a Finding Paradise ízig-vérig egy hagyományos, kissé ódivatú kalandjáték. Ha valaki nem szeretne ínhüvelygyulladást kapni a sok kattintgatástól, az használhatja a WASD+Space kombót is az irányításhoz. Emellett még érdemes megemlíteni a jobb klick-re vagy az ESC-re bejövő menüt, ahol a szokásos mentés/betöltés/kilépés hármas mellett találhatjuk meg a menetközben begyűjtött memókat, amiket néha érdemes átolvasni a történet jobb megértése érdekében. Főleg, hogy a játék savát-borsát ennek a történetnek a megismerése adja. Ahogy az elődben, úgy most se nagyon fogunk logikai feladványokba botlani, sőt a To the Moon nehézségét adó energiagömb keresgélés is mintha sokkal egyszerűbb lenne, egy-két idétlenebbül elhelyezetten kívül szinte mindegyiket megkapjuk a fontosabb cselekményszálak felgörgetésekor. Ennek köszönhetően elakadni most nem nagyon lehet majd.
A kaland képi világa igazi retróélményt nyújtó pixelgyönyörűség. Bár a már említett RPG Maker engine-re épül a játék mögötti technológia, a Freebird Games grafikusai annyi apró kis nüánsszal egészítették ki azt, hogy a látvány szinte össze sem hasonlítható a programmal készült olyan tizenéves klasszikusokkal, mint például az Amnézia. Egyetlen gond, hogy a felbontás maradt a 15 évvel ezelőtti szinten (amihez megfelelően a gépigény is kimerül egy 800 Mhz-es Pentium 3(!)-ban). Félre ne értsen senki, nem zavaró az 1024*768-as felbontás ma sem, ellenben pár éve elkészült a To the Moon HD kiadása, ezért talán ildomosabb lett volna, ha a Finding Paradise is már így jelenjen meg.
A hangzásvilág hozza a már megszokott szintet. A kaland producerének zongoraszerzeményei megint fülbemászóra sikeredtek, van közöttük pár régi klasszikus a sok új dallam mellett megbújva, ahogy a Bird Story főtémájának újragondolása is értően és gondosan történt meg. Külön kiemelném, hogy a történetben elég erős szerepe van egy csellónak, ezért most erre a hangszerre írt kiváló muzsikákat is hallhatunk az örökös pianó mellett. A retróélmény fenntartása érdekében a szereplőknek most sincsen szinkronja, és a különféle hangeffektek is eléggé régiesre sikeredtek (jobban belegondolva, a játéknak egy olyan összetevője nincs, ami miatt ne jelenhetett volna meg mondjuk húsz évvel ezelőtt egy Playstation 1-re).
Az írás elején feltett kérdésre nem egyszerű válaszolni. Ha valaki egy ugyanolyan könnycsatorna kiszárítós élményre vágyik, mint amiben a To the Moon-nál volt része, az csalódni fog. Colin élet-története első ránézésre sokkal vidámabb, mint amilyen Johnny-é volt, és Dr. Watts-ék is mintha sokkal több kreténségre lennének kaphatóak, mint az elődben. Mindez persze csak a felszín; a rövidke, alig 6 órás történet során lassan ráébredünk, hogy a Bird Storyban megismert kissrác magának valósága az egész életére kihatott annak ellenére, hogy a későbbiekben azért sikerült egy szerető családra szert tennie. Hiába tűnik Colin a környezetének egy nyugodt, jókedvű öregembernek, a lelke mélyén megállíthatatlanul forrong valami, ami valamikor egy törött szárnyú kismadár meggyógyítása és szabadon engedésével kezdődött…
Tehát az elmondható, hogy a játék nem kívánja a To the Moon-beli szomorúság-szintjét elérni (bár tuti nem árulok el nagy titkot, hogy a végére itt is pityeregni fogunk), ellenben kiválóan folytatja azt a hangulatot, amit a Bird Story megalapozott (annak ellenére, hogy Mr. Gao huncutul mindent megtesz a történet során, hogy elkendőzze a mini-sztori jelentőségét, pedig nagyon is fontosak az abban ábrázoltak Colin későbbi tetteinek a megértéséhez). Szerintem méltó folytatása lett a klasszikus kalandnak és a kiváló mini-történetnek is. Ha valaki szereti az elgondolkodtató, az élet kérdéseit boncolgató, keserédes élményben részesítő alkotásokat, akkor mindenképpen érdemes tennie egy próbát vele.
A Finding Paradise egy csodálatos utazás az emberi lélek legmélyére. Kan Gaonak sikerült intelligensen, az önismétlés hibáját elkerülve folytatást írnia a To the Moonhoz és a Bird Storyhoz is egy magával ragadó új történet formájában, amit a régi rajongók és az újoncok is egyaránt élvezni fognak.
