Annak ellenére, hogy a Majmok bolygója franchise egészen szépen felfutott az utóbbi évek filmjeinek köszönhetően, videojáték adaptációt egészen a 2001-es, a klasszikus filmekhez kapcsolódó Planet of the Apes-játék óta nem kaptunk. Egészen mostanáig, ugyanis az idei mozifilmmel párhuzamosan készült (bár a megjelenése kissé csúszott hozzá képest) a Planet of the Apes: Last Frontier, ami a mostani „majom-univerzumban” játszódó alkotás. Direkte nem írok játékot, ugyanis nem az. Részletek lentebb.
Egy-két évvel az „A majmok bolygója: Forradalom”-ban történtek után a Caesar ellenlábasaként ismeretes Koba pár követőjével a Sziklás-hegység térségébe vándorolt, ahol új életet kezdhetett a törzs. Évekkel később az intelligens majmoknak komoly problémákkal kell szembenézniük: a tél megállíthatatlanul közeleg, a kopár hegyvidéken pedig lehetetlen elégséges élelmet összekuporgatni mindenki számára. Ezért a jelenlegi majomvezér, Khan összehívja a fiait, hogy menjenek szerencsét próbálni, mármint vadászni, és addig haza se jöjjenek, míg nem lelnek valami ehetőre. A legidősebb testvér, Tola javaslatára és az apjuk szigorú tiltása ellenére a majomsrácok lemerészkednek az emberek lakta vidékre, és ott attól függően, hogy mit döntünk a középső fivért, Bryn-t irányítva, többféle végkimenetel irányába folytatódnak az események.
Eközben a közeli Millerton községben éldegél egy maroknyi embercsoport, aminek a tagjai valami csoda folytán túlélték a Majominfluenzát, és békés állattartással meg mezőgazdasági munkálatokkal próbálják fenntartani magukat. A városka frissen kinevezett vezetője, Jess Ross éppen csak el tudta temetni a férjét, mikor is halomnyi újabb problémát kénytelen a vállára venni. A szokásosnál ridegebbnek tűnő tél közeledtével éhínség veszélyezteti az emberi települést; az amúgy is megcsappant állatállományt a közelben meghúzódó majomhorda dézsmálja meg, és az asszonynak súlyos döntéseket kell hoznia, hogy mégis miként kívánja feloldani az ebből adódó konfliktust. A helyzetet bonyolítja két majomvadász, Wilits és Reeves érkezése, akik szemmel láthatóan szeretnének a település szolgálatába állni. Hogy Jess megbízik-e a marcona férfiakban, vagy nem, az már rajtunk múlik, ugyanis a nő az, akit az emberi oldalról meg fogunk személyesíteni. A játékmenet különlegességét ez a kettőség adja.
A Telltale-játékok térhódítása óta ugyanis semmi érdekes nincs abban, ha egy játék történetének az alakulását mi szabhatjuk meg a jól/rosszul hozott döntéseinkkel, de olyan még nem volt, hogy mindkét szembenálló fél sorsa a mi kezünkben nyugodott volna.
A helyzet így kissé skizofrén. Elvégre kinek kedvezzünk? Az éhínség miatt egyre vadabb majomhordának, vagy a földjeit védő embereknek? Vagy egyiknek se? Vagy mindkettő sorsát próbáljuk a lehető legjobb mederbe terelgetni? A döntéseinken múlik, hogy melyik csoportnak sikerül kijönni a legjobban a közelgő tél és a szinte elkerülhetetlennek tűnő háború okozta pusztításból. Képesek lesznek-e az emberek és a majmok felülkerekedni az egymás iránt érzett gyűlöleten, és együttműködve egymással, vállvetve megküzdeni a nehézségekkel? Rajtunk múlik (bár ne számítsunk nagy változásokra, kis csavarokkal ugyan, de az előre megírt forgatókönyvet tudjuk csak követni). Ahogyan szintén a mi döntéseink határozzák meg, kik fognak életben maradni a történet végére, amely mellesleg három, egymástól különböző fordulatot is vehet (emberek nyernek, majmok nyernek, mindenki nyer, illetve ezek többfelé is osztódhatnak aszerint, hogy mely fontosabb szereplők haltak meg a végére).
Szintén fontos különbség a Telltale és a Quantic műveihez képest, hogy a Last Frontier nem csak a kalandelemeket szorította nullára, hanem bármilyen más játékelemet is. Amíg a Telltale lassacskán, alig észrevehetően csökkentette az interakciós lehetőségeket a játékaiban (érdemes összehasonlítani, hogy milyen sokat mászkálhattunk a Walking Dead első évadában a harmadikhoz képest), addig a Gollamot és Caesart játszó Andy Serkis frissen alapult fejlesztőcége nagy bátran létrehozott egy háromdés grafikával operáló interaktív mozit. Megy szépen az Unreal Engine-nel összerakott jelenet, melyben válaszpontokhoz érve eldönthetjük az analóg kar balra vagy jobbra pöccintésével, hogy merre szövődjön tovább a történet szála. Minden egyes alkalommal A és B döntés közül választhatunk, melyek esetében nem mindig lehet tudni, melyik a helyes és helytelen variáció, sőt sokszor talán nem is oszthatóak fel ennyire feketén, fehéren. Ami érdekes, hogy az akciójelenetek sem a megszokott QTE-részek, hanem szintén döntéshelyzetek. Amikor megjelenik a képernyőn a villogó X, akkor nem az a cél, hogy kábé 3 másodperc alatt rábökjünk, hanem az, hogy eldöntsük, egyáltalán cselekednünk kell-e (tippelnék, hogy a legelső ilyen jelenetnél MINDENKI gyilkolni fog, mert azt hiszi, hogy QTE-ben vesz részt, amikor nem is). Amennyire furának gondoltam a szisztémát az elején, később olyannyira ötletesnek éreztem már. Elvégre tökéletesen átadja, hogy egy adrenalinnal átitatott puskaporos történésnél miképpen cselekednénk a való életben. Amikor egy mázsás gorilla rohan feléd egy géppisztollyal hadonászva, nem biztos, hogy nyugodtan át fogod tudni gondolni a lehetőségeidet, hanem reflexszerűen hozol döntéseket. Maga a történet, amit így kapunk, kifejezetten érdekes, teli van jól megírt fordulatokkal, és szerethető karaktereket vonultat fel mindkét oldalon; és bár én úgy tartom, hogy az ilyen alkotások csak elsőre élvezetesek, talán a különböző utak miatt érdemes lehet még egyszer nekiugrani a végig vitele után. Főleg, hogy csak egy öt fejezetes, alig 3-4 órás élményt kapunk, ami elég lezáratlan szállal rendelkezik ahhoz, hogy várjuk a folytatását.
Tehát az egész „játékhoz” elég az egy darab analóg kar és az X gomb használata. Az irányítás egyszerűségét kihasználva a fejlesztők a mostanában elterjedni látszó Playlink multi lehetőséget is beépítették a programba, amivel összesen akár négy fő is részt vehet a majomkalandban. Ehhez szükséges egy droidos vagy almás mobil/tablet, melyre pár másodperc alatt letölthető a játékhoz járó applikáció, amiben már csak rá kell böknünk a „connect to game” ikonra, és már kezünkbe is vehetjük Bryn és Jess sorsát. Valahol azért jófejség, hogy ahhoz, hogy négyen is játszhassunk, nem szükséges négy kontroller, hanem elég hozzá az ehhez az egyszerű irányításhoz tökéletesen illő mobilkijelző. Ha párosan játsszuk a játékot és mindannyian különböző lehetőségre mentünk, akkor egy valakinek mindig joga van felülbírálni a többiek döntését (körönként változik, hogy ki lehet ez a supervisor).
A játékmenet egyszerűségét és rövidségét kompenzálja a grafikai megvalósítása. Az Unreal Engine (valószínűleg abból is a 4-es) által elénk rakott látvány erőssége az animáció minősége, ami a majmok jelelése és az emberi karakterek arcmimikájában csúcsosodik ki (kár, hogy az egyéb mozgások, mint mondjuk a lovak ügetése, már kevésbé jól vannak lemodellezve). A helyszínek és a tájak is egészen korrektül néznek ki (főleg, miután leesett a hó), talán csak az éjszakai jeleneteknél csúnyább egy kicsit a megvalósítás, de azt meg kompenzálják a tűz és egyéb fényeffektek. Szintén dicsérendő a szereplők kidolgozottsága, néhány furán kinéző szakállon meg frizurán kívül mindenki teljesen emberszerű (vagy majomszerű :) ), ritkán látni az engine-re jellemző műanyagfigura hatást.
Ami kiemelendő, az a majomfélék ábrázolása; mind a szőrmozgásuk minősége, mind az arcukon használt magasfelbontású textúrák alkalmazása akár egy mai csúcskategóriás Pc-nek is a büszkeségévé válna, nemhogy egy Ps4-nek.
A szép grafikával sajnos néha meg is szenved a gép: sokszor lowpoly, textúra nélküli modelleket láthatunk helyszínváltáskor, és 4-5 másodpercig is várni kell, míg összeáll a kép. Egyrészt dicséretes, hogy sosincs töltőképernyő, másrészt eléggé lelombozó látni, ahogy „megérkezik” a grafika. Talán mégis elkélt volna egy loading-feliratos fekete képernyő. Hogy a Pro nem támogatása miatt van-e, azt nem tudom, de egyes helyzetekben képes az FPS is csúnyán leesni, és tizedmásodperces mikro-laggokat produkálni a rendszer. A dolog teljesen véletlenszerű, nem nagyon köthető ahhoz, éppen mit látunk. Volt, hogy tükörsimán folytak az események 5-10 szereplőt is megjelenítve egyszerre, és volt, hogy egy egyszerű barlangbelsőt nézve láthattunk szaggatást. Remélem, ez javításra kerül majd egy patchben.
Az audioszekció kifejezetten minőségire sikeredett. Bár az elhangzó zenék közül nehéz lenne bármelyiket is utólag felidézni, játék közben tökéletes atmoszférát teremtenek a történtekhez a különféle háttérzajokkal együtt, és minőségükben simán felérnek a Telltale-művekben hallhatóakhoz (sőt, néha tök olyan mélabúsak, mint egy Walking Deadben). A szinkron vérprofi, mind a színészi játék, mind a szájszinkron tekintetében (érdekesség, hogy az öreg Khant a nyugati filmgyártás legnagyobb majomszakértő legendája, Peter Elliot alakítja). A Syberia 3-as förmedvény után jó volt újra profi játékszinkront hallani.
Összességében a Last Frontiert a filmes játékokat kedvelőknek és az új Majmok Bolygója trilógia híveinek lehet ajánlani, bár jó, ha figyelembe veszik, hogy egy három óránál alig hosszabb moziélményt kapnak a pénzükért.
Mindenféle izgalmas témában olvashattok tőlem az AG-n is.
