[Könyvajánló]
Nem kell ahhoz nagy jóstehetség, hogy tudjuk, a következő napokban a különféle filmes portálok, blogok a Tom Cruise és Emily Blunt nevével fémjelzett A holnap határától (Edge of Tomorrow) fognak zengeni. Ez történt az új X-men esetében, és valószínűleg ez fog történni az év egyik legvárósabb akció-sci-fijével is. Ezért mi megtörnénk a kört, és nem egy sokadik kritikát körmölnénk le a mozgóképről, hanem inkább bemutatnánk azt a regényt, mely alapján a film forgott.
(az írás illusztrációjaként a regény manga változatából láthatóak részletek)
A leánykori nevén All You Need Is Kill (amiből itthon könyvként is Holnap Határa lett, érthető okokból) a nem is oly' távoli jövőbe kalauzol el minket, ahol az emberiség több emberöltő óta küzd a Földet elfoglalni kívánó idegenekkel. Sajnos nem holmi barátságos E.T.-kről van szó, ugyanis a Mimics-nek keresztelt lények valódi tudat nélküli gyilkológépek, amiket egy távoli naprendszerben pöffeszkedő uraik azért küldtek szerteszét a galaxisban, hogy számukra megfelelő bolygók után nézzenek, és ha találnak egyet, akkor gondoskodjanak arról, hogy bennszülöttek nélkül, a megfelelő klímára "terraformálva" várja a planéta az új lakóit.
A folyamatos támadásoknak köszönhetően az emberi civilizáció képe teljesen átalakult, ahogyan ma ismerjük azt. Egy csapásra megszűnt az országok közötti ellenségeskedés, és Amerikától kezdve Oroszországon, Kínán, Indián át, egészen Japánig mindenki az új fenyegetés ellen kezdett küzdeni. Mondjuk, ez nem ért valami hú de sokat, ugyanis az idegenek technológiája olyan viszonylatban van a mienkkel, mint az utóbbi a Neander-völgyiével, így a nemzeti hadseregek igencsak gyorsan felőrlésre kerülnek. Szó szerint. Utolsó mentsvárként ezért létrehozzák a United Defense Force-t, mely egy friss japán találmánnyal, a katonák tűzerejét megsokszorozó mecha-szerű szerkezetekkel kívánja felvenni a harcot a Mimics-szel. Természetesen, ha Godzilla méretű lépegetőkről lenne szó, akkor a humán faj igen gyorsan és könnyen kijöhetne ebből a galaxisközi háborúból, de sajnos inkább amolyan kétlábú ágyútöltelékekről tankokról kell beszélnünk, melyek valahol a filmben látható exoskeletonok és a Gipsy Danger között foglalnak helyet.
A helyzetet talán az példázza a legjobban, hogy minden egyes katona 20 darab lőszert kap a fegyveréhez, mert szinte lehetetlen életben maradni annyi ideig a csatatéren, hogy ennél többet el tudjanak használni... Ebbe a vidám össznépi húsdarálóba kerül bele Kirija Keidzsi, aki, mint frissen toborzott újonc ellövöldözi a maga húsz munícióját a Japán megvédésért zajló küzdelemben, aztán annak rendje és módja szerint halálos sebet kap. Mielőtt a fájdalomtól elsötétülne előtte a világ, az utolsó, amit életében lát az ázsiai fiatalember, az nem más, mint hogy a Full Metal Bitchnek (ezt vajon hogy ültetik át magyarra? :) ) becézett veterán katonalány, Rita Vrataski mosolyogva, mintegy a halál angyalaként közeleg felé. A huszonéves hölgy az egyetlen olyan harcos, aki hosszú évek óta képes gyilkolni az idegeneket anélkül, hogy a legkisebb karcolást is begyűjtené. A mosolyának pedig az az oka, hogy a haldokló japán katona lépegetőjének akksija tökéletesen illik a lemerülés határához vészesen közel került övéhez. Így örömmel kivárja, míg hősünk jobblétre szenderül.
Keidzsi, a regény főszereplője halott. Nyista, nincs tovább. Kereshetünk másik olvasmányt. Jah nem, mert valamilyen csoda hatására nem a túlvilágon találja magát a fiatalember, hanem ennek a csúnyán végződő mészárszéknek a legelején. A zöldfülű katonának harmincakárhány órája van, hogy elkerülje a halált. Aztán megint, aztán megint, aztán megint. Ugyanis egy titokzatos ok miatt (melyre aztán a későbbiekben fény derül természetesen) a srác egy időhurokban rekedt, melynek hatására naponta kell a kis mormotát bekonferálnia, golfoznia a Csillagkapun át felvennie a harcot a legyőzhetetlennek tűnő Mimics-el. Ugyanis, ha sikerül eltakarítania Japán partjairól a vérszomjas lényeket, akkor talán kikerülhet az egyre idegőrlőbb repeat-üzemmódból.
A regény (és a film) napismétlődős alapötletét persze már ellőtték több novellában, regényben és mozifilmben, sőt sorozatban is, ezért valami egészen sajátosat kellett letennie az asztalra Szakurazaka Hirosinak, ha azt szerette volna, hogy az eredetileg Japánban 2004-ben megjelent művére a nyugati világban is felfigyeljenek. Azt hiszem, ez sikerült neki. Méghozzá az alapvetően borús történet naturalista tálalásával (melyhez azért néha csapódik az újra átélt események miatt némi kellemes humor is). Itt kérem szépen, fiatal, tehetséges emberek hullanak el másodpercek alatt anélkül, hogy a nagyrészüknek a legkisebb esélye is lenne pár percnél tovább túlélni a csatamezőn. Keidzsinek természetesen ezért a legelső gondolata mi más lenne, mint amikor ráébred, hogy képes „feltámadni” a halálból, mint hogy soványmalac vágtában megpróbál lelépni a harcok és az elkerülhetetlennek tűnő vég elől. A későbbiekben aztán rájön, hogy ha ki akar szabadulni az időhurok rabságából, akkor a kissé bénácska, csetlő-botló újoncból igazi gyilkológéppé kell átvedlenie. Ehhez ott van számára a szinte végtelen újrapróbálási lehetőség, és a háború hőse és reklámarca, Full Metal Bitch is, aki szemmel láthatóan tudja, mi történik a sráccal, de csak akkor hajlandó kiutat mutatni neki, ha Keidzsi segít megnyerni a háborút. A kissé önző és gyáva (ellenben bizakodó és jó kedélyű), alapvetően a többi zöldfülűtől nem sokban különböző srácból így válik az idők/ismétlések folyamán egy szinte érzelemmentes, erős felelősségtudattal bíró hős, aki bár félkézzel gyilkolássza a Mimics-et, a végeláthatatlan újrakezdéseknek hála kezdi egyre nyomorultabbul érezni magát. Pláne, hogy bár az emberiséget úgy ahogy sikerül megmentenie a pusztulástól, akárhogyan is próbálkozik, a számára legfontosabbat mindig elveszti. Hatalmas piros pont az írónak a háttérben finoman, szinte észrevehetetlenül meghúzódó jellemfejlődési ábrázolásért!
A regényt érdemes mindenképpen eredeti nyelven olvasni (bár beleolvastam a magyar kiadásba is, a jobbak közül való), mert néha olyan elegáns nyelvi játékokat láthatunk benne, melyek egészen meglepőek, ha azt nézzük, hogy az író nem az anyanyelvén követte el a művet. Az egyetlen gondom a könyvvel, hogy elég rövidnek érződik a maga 230 oldalával. Tudom, egy regény értékét nem papírmennyiségben mérik, de szívem szerint én még akár háromszor ennyit is összeolvastam volna a Mimics elleni háborúról, a csak utalás szintjén megismerhető napismétlésekről, vagy akár Keidzsi további sorsáról. Az All You Need Is Kill-t/ A holnap határát az igényesebb, mélyebb tartalommal felvértezett tudományos fantasztikus irodalom rajongóinak tudom leginkább ajánlani. Adok is rá gyorsan 4 ufót!
