[Az alábbi könyvkritikát eredetileg tavaly év végén (mikor még friss és ropogós volt a regény) írtam az Adventuregames Offline magazin számára. A lap sajnos finanszírozási gondok miatt végül nem jelent meg, de mivel az utóbbi évek egyik leghangulatosabb soft sci-fijéről értekezem a cikkben, így mindenképpen szerettem volna megosztani az érdeklődőkkel]
Az 1980-as éveknek megvolt az a sajátos hangulata, melyre az igazán hardcore geek közösség olyan nosztalgiával tekint, hogy ha a valóságban létezne fluxus-kondenzátor, igazi túlnépesedési problémát okozna a halomnyi időturista megjelenése.
Akkoriban kezdett a videojáték pár SZTK-szemüveges fura srác hobbijából igazi mainstream szórakoztatási móddá átalakulni. Bár a képernyőkön ekkortájt pár pixelből álló hősök küzdöttek a 8-bites AI által mozgatott gaz ellennel (miközben a hangszórókból mindenféle plum, plfú és wakawaka sercegett ki), mégis olyan élményben lehetett részük a csillogó szemű ifjúságnak, mint addig még soha.
Ez volt az az évtized, amikor egyszemélyes fejlesztőcégek hatalmas összegeket tudtak kaszálni csupán azzal, hogy olyan programokat készítettek, melyekkel ők maguk is örömmel eljátszanának (talán manapság egyes indie-fejlesztők hasonlíthatóak hozzájuk). Ekkoriban született több, ma is használatos játékstílus (a lövöldözős mókák, az RPG-k, a stratégiai játékok és kedvencünk, a kaland műfaj is), és ekkor jöttek létre a mai vezető óriásvállalatok (EA, Blizzard – persze nem ezen a néven - , Lucasarts, stb). Ahhoz, hogy valaki elüsse a délutánt, elég volt betérni a játékteremként is üzemelő helyi pizzériába (az USA-ban persze), és akár egyetlen 25 centest feláldozva megmutatta, hogy ki is a város legmenőbb arca Pac-Manezésben. Emellett ezek voltak azok az évek is, melyben az álomgyár olyan klasszikus filmremekekkel bombázta a nézőket, mint a Vissza a Jövőbe Trilógia, az Alienek, a Mad Max sorozat és a Star Wars, a zenében pedig tombolt a Queen, a Duran Duran és az Aerosmith mánia. Ernest Cline első regénye amellett, hogy intelligensen összerakott minőségi sc-ifi, ennek a legendás korszaknak állít méltó emléket.
Az első könyves Ernest Cline és féltett kincse
2044-re a világ egészen kellemetlen hellyé fejlődött: nem elég, hogy a túlnépesedés soha nem látott méreteket öltött, de miután sikerült az emberiségnek az utolsó csepp olajat is elhasználnia, állandó energiaválság, éhínség és nyomor jut azoknak a szerencsétleneknek, akik arra a sorsra kárhoztattak, hogy az egyre látványosabban összeomló emberi civilizáció tagjának tudhassák be magukat ekkortájt. A roppant vidám jövőképet kissé élhetőbbé teszi az OASIS névre hallgató virtuális világ léte, mely eredetileg egy szimpla WoW-klónnak indult 2015 környékén, de hamarosan olyan sikerre tett szert, hogy a lakosság 99%-a abban éli le élete nagy részét. A kisdiákok az OASIS-en belüli iskolában tanulják a digitális betűvetés csínját-bínját, a felnőttek pedig a digitális irodájukba térnek be lehúzni a napi robotot (nagyon jól leírja ezt az 1-esek és 0-ákból álló világot az a bekezdés, melyben a helpdeskes munkát vállaló fiatalok beülnek a VR-masinájukba, melyben elsattyognak a virtuálisan létező íróasztalukhoz, ahol leülnek a virtuális számítógépük elé, melyen a korabeli virtuális skájpon keresztül megkapják az ügyfeleiket). Ha valaki némi kikapcsolódásra vágyik, akkor a lehetőségei szinte végtelenek: egyrészt ingyen hozzá lehet férni mindahhoz a kulturális kincshez, melyet az emberiség a történelme során alkotott, legyen szó középkori irodalomról, a Walt Disney-összesről, vagy a valaha írt bármelyik videojátékról és leforgatott filmről. Másrészt az igazán megszállott játékosok elmélyülhetnek a világtörténelem legnagyobb játszóterében, melynek hatalmas méreteiben békésen elfér egymás mellett a teljes Star Wars, Star Trek, BSG, Azeroth, Stargate univerzumok (és még egy valag másik is), amiket teljes valójukban be lehet járni és mindenféle küldetésen át élvezkedni rajtuk.
Egy regénybe a lehengerlő háttérvilág mellé nem árt némi cselekményt sem csempészni, így engedtessék meg, hogy bemutassuk James Hallidayt, aki nem más, mint az OASIS-t kifejlesztő cég megalapítója, tulajdonosa, és a világtörténelem legnagyobb kódergéniusza. Mr. Halliday magában hordoz némi John Carmackot, Peter Molyneux-ot, Tim Schafert, és még a saját John Romerojával is rendelkezik Ogden Morrow személyében, akivel a kapcsolata tipikus se veled, se nélküled stílusban zajlik (és akinek életútja kísértetiesen hasonlít egyes ex-Sierra vezérekéhez). Géniuszunk miután a programjainak (a regénybeli világban minden idők legnagyobb point and click kalandjáték tervezőjének számít :)) hála a világ leggazdagabb emberévé avanzsálódott, öreg napjaira visszavonult szerény otthonába (melynek értékéből megoldható lenne minimum kétkontinensnyi éhező helyzete), és síri hallgatásba borul. Ami egészen haláláig tart: az addig hosszú ideje szinte teljesen üresen futó honlapján (Fácsé akkoriban már nem menő, jútúb ellenben igen, tuti tartja is a szerző a markát a reklámért, hehe :) megjelenik egy igen groteszk videoklip, melyben felhívást intéz az OASIS felhasználói (ergó az emberiség 99%-a) számára. Dagobert bácsiéval vetekedő, mérhetetlen vagyonát az az egyetlen személy kaphatja meg, aki némi észt, bátorságot (és játéktapasztalatot) bevetve megleli a rendszerbe igen nagy gonddal elrejtett Easter Egget, és a hozzá vezető kulcsokat, melyeket pediglen mindenféle finomsággal megáldott feladványokkal lehet bezsebelni. Kérem szépen, szemmel láthatóan ez egy regénynek álcázott szöveges kalandjáték!
Van amúgy hősünk is, Wade, a pattanásos, kissé túlsúlyos, az egyik amerikai nyomortanyán a túlélésért senyvedő tinisrác képében, aki a felhívás hatására eszeveszetten csatlakozott azon milliónyi geek nyest táborába, akik az életük minden szabad percét a Tojás és a vele járó mesés kincs levadászására szentelik. Ennek, a számukra szentté vált feladatnak a megoldásához pedig ismerniük kell a teljes 1980-as és a korai ’90-enes évek TELJES popkultúráját, melybe beletartozik a kor összes mozifilmje, árkád és konzolos játéka, filmsorozata (főleg a kissé debil japán cuccok, melyekben hiper-meg-super Gojilla lezúzza a Power Rangers helyi 
alosztályát), rock- és popzenekarának diszkográfiája. Miközben áldozunk ezeknek a kulturális javaknak, észre sem vesszük, hogy csak úgy faljuk a betűket, és már át is rágtuk magunkat a könyv nagy részén. Ernest Cline első regényes mivolta csupán a néhol kissé sablonosra sikeredett szereplőkön (a jók jók, a gonoszok gonoszok, a chatelő tinisrácok pedig a nőneműnek tűnő avatarokra rögtön nyáladzva vetik magukat, hogy bevethessék idegesítő ismerkedős szövegeiket rajtuk), és hirtelen a végkifejlet felé terelgetett sztorin látszik meg (valószínűleg kiadhatta a kiadó az ukázt, hogy „héló túlléptük a 400 oldalt, kéne már valami ending). Személy szerint én az első betűtől az utolsóig élveztem a művet.
A regény fordítás kifejezetten jónak mondható: amellett, hogy látványos nyomdahaubát egyszer, ha felfedeztem, a honosítást végző Roboz Gábor egészen otthon van a történet fókuszában álló kulturális hátttérben (vagy csak a lektor végzett jó munkát); egy félrefordított filmmel sem találkoztam (még a Meglógtam a Ferrárival is a helyes magyar címével szerepel, és pölö a Firefly sem lett Szentjánosbogár), sőt egyetlen játék sem kapott valami debil magyar nevet (éjjen: a videojáték végre beette magát a magyar köztudatba – ugye kedves InterCom és a „Kaptár-Resident Evil”). Az itthoni kiadás egyetlen furcsasága, hogy a könyv fizikai méretei jóval kisebbek egy hagyományos regényénél (az Agave kiadónál megjelentekhez képest mindenképp), melynek egyenes ági következménye az eléggé kicsi méretű betűk használata, ami az első 50 oldalon zavaróan hatott rám (vagy csak nagyon hozzászoktam, hogy a Kindle-on bármikor változtathatok a betűméreten…). Valószínűleg ezzel a fizikai kiteljedéssel próbáltak a jó öreg játékkézikönyvekre emlékeztető kiadványt közreadni (lemérni nem mértem le, de saccra tényleg akkora), ami egy újabb kikacsintás a műértő közönség felé (ahogyan a Galagás motivumokkal operáló belső címlap is).
A Ready Player Onet nem csak a megszállott játékosoknak, hanem a színvonalasabb jövőregények rajongóinak, és azoknak az anyukáknak/barátnőknek tudom ajánlani, akik szeretnék megérteni, hogy csemetéjük/életük párja mi örömet is leli abban, hogy egy gyanúsan villogó képernyőre meredezik hosszú órákon át.
Értékelés:
(5/5)
